|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 34 találat | lapozás: 1-30 | 31-34 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Jászi Oszkár 1993. február 27.A román-magyar kapcsolatokról volt szó a Jászi Oszkár Külpolitikai Társaság által szervezett találkozón. Az előadók között volt Vékás Domokos volt kolozsvári főkonzul a konzulátus 1988. júniusában történt bezárásáig. Törzsök Erika, az SZDSZ kisebbségpolitikusa a romániai magyarság helyzetét elemezte. Úgy értékelte, hogy az RMDSZ kongresszusa után konszenzuson nyugvó eredmény született. Törzsök Erika óvott attól, hogy a Romániával való kapcsolatépítés során csakis az erdélyi magyarság érdekeit helyezzék középpontba. Törzsök Erika szembeszállt azzal a nézettel is, hogy Romániában az RMDSZ lenne az egyetlen demokratikus erő. Gömbös János, a Biztonsági és Honvédelmi Kutatások Központjának igazgatója a tanácskozáson úgy vélekedett, hogy a román hadseregben továbbra is erős a nacionalista befolyás és a magyarságról kialakított ellenségkép. /(pietsch): Tanácskozás a román-magyar kapcsolatokról. = Magyar Nemzet, febr. 27./1995. július 7.Balogh Edgár felidézi a múltat, amikor a nemzeti ellentétek idején mindig voltak, akik felemelték a hangjukat /volt Mocsáry Lajos, volt Jászi Oszkár, Nicoale Iorga meghirdette a dunai összefogást/, majd megfogalmazza az igényt: Új román értelmiség jelentkezését várjuk. "A román olvasótábornak saját nemzeti forrásaiból kell megismernie a nemzeti tisztogatások szörnyű örökségét, a romantikus történelemhamisításokat és a maga önkormányzatára törekvő magyar nemzetrész közösségi igényeit az Európába illeszkedő Románia határai között." Az RMDSZ "a maga ökumenikus erkölcsi világképével néptestvéri barátkozásra készen áll". /Romániai Magyar Szó (Bukarest), júl. 7./1996. szeptember 26.A Kanadában tevékenykedő Hunyadi Mátyás Öregcserkész Munkaközösség másfél évtizede indította el az évszázados magyarellenes propaganda ellensúlyozására az angol nyelvű magyar történelmi és politológiai könyvek kinyomtatást és eljuttatásását a nagy egyetemi központokba, idén túljutottak a harmincezredik kötet postázásán. Költségeiket gyűjtésből fedezik. A cseh, szerb és román tudósok már a századfordulón ontották a magyarellenes könyveket, folyóiratokat. Ebben a csehek jártak az élen Tomas G. Masarykkal, aki céljai elérésére amerikai feleségének nevét /Garrigue/ is felvette, kész terveket adtak a nyugati államférfiak kezébe a Monarchia feldarabolására. A magyarság ellenségei a második világháború alatt is éles harcot vívtak ellenünk. A nyugati kormányok megtévesztésére még ma is óriási összegeket áldoznak, ebben a románok járnak az élen. A New York-i Romanian Library és a Miami Beachben működő The Romanian Historical Studies tonnaszám küldi szét a propagandaanyagot az amerikai egyetemeknek, közkönyvtáraknak, politikusoknak. A román lobby mögött a bukaresti kormány áll, hatalmas pénzekkel. Több mint háromezer amerikai könyvtárat és politikusok százait látják el magyarellenes művekkel és milliónyi brosúrával. Cáfolhatatlan tény, hogy Masaryk, Benes és Jászi Oszkár emlőin nevelkedetett tanárok oktatták az amerikai külügyi vezetőket és beosztottakat. A második világháború utáni magyar kormányok még ellenségeinknél is több kárt okoztak nemzetünknek. Ha kiadtak valamilyen angol vagy más idegen nyelvű könyvet, csak azért tették, hogy bűneinket felnagyítsák és ellenségeinkét eltitkolják. - A Hunyadi Mátyás Öregcserkész Munkaközösség vezetője Magyaródy Szabolcs /sz. Szolnok, 1924/ 1948-ban menekült Nyugatra, 1951 óta él Kanadában. /Valós képet nemzetünkről Nyugaton! = Magyar Nemzet, szept. 26./2002. december 16.Tüntetést rendezett a Magyarok Világszövetsége, a Jobbik Magyarországért Mozgalom és a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom Budapesten, dec. 15-én, vasárnap; a demonstráció résztvevői a kormány határon túli magyarokat érintő nemzetiségpolitikája ellen tiltakoztak. A Károlyi Mihály-szobor elől a tömeg az Erzsébet térre, a Kempinski Hotel elé vonult, ahol a szomszédos országokban élő magyarok leveleit olvasták fel. A külföldön élő magyarok megdöbbenésüknek adtak hangot amiatt, hogy dec. 1-jén, Románia nemzeti ünnepén Medgyessy Péter kormányfő a Kempinski Hotelben fogadáson vett részt Adrian Nastase román miniszterelnökkel. A rendezvényen elhangzó beszédeket a megjelentek magyar zászlókat és határon túli magyarlakta települések tábláit lengetve "Vesszen a kormány, vesszen Trianon!" bekiabálásokkal szakították meg. A felszólalók követelték Medgyessy Péter kormányfő lemondását, valamint a "nemzeti önérzetükben megsértett" magyarok megkövetését. A felszólalók bírálták a magyar kormányt az uniós csatlakozási tárgyalásokon elért "gyenge eredményéért". A demonstráción megjelent Patrubány Miklós, a Magyarok Világszövetségének elnöke, Grespik László, a szövetség elnökségi tagja, Lányi Zsolt volt kisgazda országgyűlési képviselő és Kovács Dávid, a Jobbik Magyarországért Mozgalom elnöke. Patrubány Miklós szerint az Erzsébet téren mintegy negyvenezren gyűlhettek össze. /"Vesszen Trianon!" MVSZ-tüntetés a kormány politikája ellen. = Krónika (Kolozsvár), dec. 16./ Az a magyar kormányfő, aki Erdély elcsatolására koccint, vagy elmebeteg, vagy hazaáruló, de valószínűleg nem az előbbi állítás igaz Medgyessy Péterre - mondta Horváth Tibor, a Jobbik Magyarországért Mozgalom szóvivője a dec. 15-i tüntetésen, amit a magyar miniszterelnök dec. 1-jei, Kempinski szállóbeli megjelenése ellen szerveztek Budapesten. Az ellen tüntettek, hogy Medgyessy Péter kormányfő - Kovács László külügyminiszter és Göncz Árpád volt köztársasági elnök társaságában - Adrian Nastase román miniszterelnökkel együtt ünnepelt. Kovács Dávid, a JMM elnöke azt hangsúlyozta, hogy emlékezni kell a marhavagonokban elhurcolt, kitelepített magyarokra, a Tito partizánjai által lemészárolt vajdasági honfitársakra, az 1990-es marosvásárhelyi harcokra és a Don-kanyarra is. Ez a magyar sorstalanság. Ezek nem hálás témák, ezekért nem jár Nobel-díj, mint ahogy Wass Albert nemhogy ezt a rangos elismerést nem kapta meg, de még magyar állampolgárságban sem részesült többszöri kérése ellenére. A Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom alelnöke, Balogh Norbert az 1918-as vörös terror szervezői és a mostani kormányzat közötti hasonlóságokra hívta fel a figyelmet. (A rendőrség a tüntetést megelőző napokban még a rendezvényt törvényesen népszerűsítők ellen is fellépett.) A fáklyás tüntetés végén a részvevők kiáltványt fogadta el, a több tízezres tömeg annak minden pontját közfelkiáltással erősítette meg. - Ma is vállalom azt, hogy elfogadtam a román miniszterelnök meghívását a román nemzeti ünnepre - mondta Medgyessy Péter miniszterelnök. Hozzátette: a történelmi sérelmek felhánytorgatása nem vezet sehová. Kovács László külügyminiszter dec. 16-i nyilatkozatában történelmi fejtegetések és terminológiai tisztázások közepette próbált meg fölényesen rendreutasítani mindenkit, aki a történteket ellenzi. /Szakács Árpád: Tüntetés nemzeti önérzetért. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), dec. 17./ Kiáltvány. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), dec. 17./ A dec. 15-i tüntetés résztvevői kiáltványt fogadtak el. Ebben leszögezték, hogy a december elsejei Kempinski-beli ünnepség magyar részvevői hasonlítnak az országvesztő Károlyi Mihály, Jászi Oszkár, Kunfi Zsigmond és társaik tevékenységére, akik amikor Magyarország kétharmad részére idegenek tették rá kezüket, a Károlyi-Jászi együttes a "végre elért nemzeti szabadságról" és a "függetlenségről" beszélt. A kiáltványban emlékeztettek az 1918-as gyulafehérvári gyűlést három héttel követő kolozsvári népgyűlésre. A korbeli Népszava tudósítása szerint "A hatalmas méretű gyűlésen mintegy százezer ember vett részt, sokkal többen, mint ama gyulafehérvári gyűlésen, ahol a huszonhat vármegye elszakadását mondták ki - a román imperialisták. A kolozsvári gyűlés határozata a wilsoni elvek alapján áll, a népek önrendelkező jogának érvényesülését kívánja és ezen az alapon jelenti ki (...), hogy a Magyar Népköztársaság állami közösségében akar maradni". A lap a felszólalásokból is idézett: "A magyarországi román szocialisták nevében Strengar Demian Szava elvtárs (...) kijelentette, hogy a román szocialisták nem azonosítják magukat a gyulafehérvári határozattal, nem akarnak a román imperialista elnyomás alá kerülni. A román szociáldemokraták küldöttje, Avramescu György elvtárs beszélt ezután. Óriási hatás mellett fejtette ki tiltakozását a gyulafehérvári határozat ellen. 1914-ben - mondotta - összegyűltek az urak, és csináltak a világból egy mészárszéket. (...) Gyulafehérváron ismét összegyűltek az urak, és másik mészárszéket akarnak csinálni a világból. (...) A mai helyzet megoldása az, hogy Erdély független köztársaság legyen a svájci kantonok mintájára". A december elsejei gyulafehérvári nagygyűlés határozatai még az erdélyi románságon belül sem arattak osztatlan elismerést. A kiáltvány szerint a tüntetők követelték, hogy a Kempinskiben fogadáson megjelentek kövessék meg az erdélyi magyarságot, a "méltóságában vérig sértett magyar nemzetet", határolódjanak el Károlyi Mihály, Jászi Oszkár és társaik magyarság-gyalázó, országvesztő politikájától, a szomszédos államokkal folytatott tárgyalások során az elcsatolt nemzetrészek iránti felelősségérzettel járjanak el, a szomszédok EU-csatlakozásra irányuló törekvéseinek támogatását az ott élő magyar nemzeti közösség jogainak maradéktalan biztosításától tegyék függővé. Az Erzsébet téri tiltakozó nagygyűlés részvevői és támogatói, Magyarok Világszövetsége, Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom, Jobbik Magyarországért Mozgalom, Erdélyi Körök Országos Szövetsége, Honfoglalás 2000 Egyesület, Magyar Földvédő Mozgalom, Százak Tanácsa, Bocskai Szövetség, Lelkiismeret 88 Csoport, Széchenyi Casino. /Kiáltvány. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), dec. 17./2002. december 23.Megjelent az Amerikai magyarok arcképcsarnoka /Médiamix Kiadó, Salgótarján/ c. könyv, amely másfélezer jelentős amerikai magyar személyiség életrajzát, pályafutását mutatja be képekkel gazdagon illusztrált formában. Szerepel a könyvben többek között Gábor Zsazsa, Andy Vajna, Soros György, Zwack Péter, Tom Lantos, George Pataki, Teller Ede, Neumann János, Szent-Györgyi Albert, Márai Sándor, Pulitzer József, de azok sem maradtak ki a belőle, akik Magyarországon váltak híressé, de a történelem vihara a tengerentúlra sodorta őket, így például Karády Katalin, Szeleczky Zita, Bartók Béla, Claire Kenneth, Jászi Oszkár, Barankovics István, Pongrácz Gergely pályafutásával is megismerkedhetnek az olvasók. /Megjelent az Amerikai magyarok arcképcsarnoka. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), dec. 23./2003. augusztus 4.A Romániai Magyar Szó átvette a Népszavából Szunyogh Szabolcs írását, aki leszögezte: semmiféle történelmi jogcímben nem hisz, így a történelmi Magyarországban sem. Ma Erdélyben él tizenegymillió ember, és közülük két és fél millió a magyar /Még a statisztikai adatokat sem tudja az újságíró./. Hangsúlyozta, hogy "Károlyinak, Jászi Oszkárnak, Szabó Ervinnek volt igaza . Én azt hiszem, nem háborúzni kellett volna Erdélyért, hanem kiegyezni a románokkal. És kiegyezni a szerbekkel. Az ukránokkal, szlovákokkal. A ruszinokkal, a huculokkal, a sokácokkal, a bunyevácokkal, minden rendű nemzetiséggel, akikkel együtt élünk itt a Kárpát medencében. Mi azonban a háborút választottuk. És elvesztettük a háborút. Elbaltáztuk ezt a dolgot." A cikkíró védi Medgyessy kormányát: "Ha bárki a jobb oldalról azt állítja, a mai kormány nemzetietlen, mert a kedvezménytörvény ügyében, vagy a szerbiai magyarok kettős állampolgársága ügyében azt az álláspontot vallja, amit vall, tehát nem a konfliktust, hanem a kompromisszumot keresi, akkor pontosan ugyanabba a hibába esik, mint amibe Horthy Miklós, amikor azt hitte, a nemzeti érdekeknek megfelelően kormányoz." /Szunyogh Szabolcs: Beregszászi fejfák közt. (Népszava 2003. aug. 1.- átvette: = Romániai Magyar Szó (Bukarest), aug. 4./2003. november 29.1918. december 1-jén nemzetgyűlésre ültek össze az erdélyi románok Gyulafehérváron, ahol alig egy hónappal az Osztrák-Magyar Monarchia által aláírt pádovai fegyverszünet, három héttel Károlyi Mihály miniszterelnöknek a Magyarországgal kötendő fegyverszünetről folytatott sikertelen belgrádi tárgyalásai és két héttel Jászi Oszkár aradi megbeszéléseinek kudarca után határozatban kimondták Magyarország huszonhat vármegyéjének csatlakozását a román királysághoz. Míg tehát 1918. december 1. a románság számára öröm- és nemzeti ünnep, addig Gyulafehérvár, majd később Trianon a magyarság életében nemzeti gyászt, összeomlást és tragédiát jelent. Jóllehet az egyesülési határozat kimondja a népek jogegyenlőségét és szabadságát, ezek az elkövetkező huszonkét évben a gyakorlatban nem valósultak meg. 1918 őszére hatalmas tömegmozgalmak bontakoztak ki Magyarországon: az őszirózsás forradalom győzelme után a pacifista antantbarát Károlyi Mihály alakított kormányt, s a november 13-án Franchet d Esperay francia tábornokkal aláírt belgrádi konvenció értelmében elkezdődött a történelmi Magyarország felbomlása, a déli és a keleti területek kiürítése, ahova szerb és román csapatok vonultak be. A Gyulafehérváron tartott nemzeti gyűlésről írta Mikkes Imre: "Egész Erdély, Brassótól Máramarosszigetig és nyugattól keletig megjelent a gyulafehérvári nagygyűlésen. Körülbelül százezer ember vonult föl. A Főtér tarkállik a nemzeti viseletektől. A hegyeken túlról, északról, délről, a Zsil völgye felől minden irányból özönlik a nép. A mezőkön tarka csoportok. Önkéntes szónokok gyújtóbeszédet tartanak. Bandák harsogják a "Desteapta-te"-t. Az állomásra egymás után robognak be a vonatok. A Károlyi-kormány ingyen bocsátotta rendelkezésre az üres szerelvényeket. A széthulló Magyarország technikai segítséget nyújtott az elszakadáshoz. A végtelen naivság politikája volt ez. Azt mozdította előre, amit nem óhajtott. Ami ellen kézzel-lábbal, szíve vérével küzdött. Így virradt fel 1918. december elseje. Az elszakadás napja." (Mikes Imre: Erdély útja Nagy-Magyarországtól Nagy-Romániáig. Sepsiszentgyörgy, 1996) A gyulafehérvári nemzetgyűlés által elfogadott pontokban, többek között, leszögezték: a nemzetgyűlés az általános választójog alapján választandó alkotmányozó gyűlés összeüléséig ideiglenes autonómiát tart fenn e területek lakosainak, továbbá teljes nemzeti szabadságot ígér az együttlakó népek számára: "Mindenik népnek joga van a maga neveléséhez és kormányzásához saját anyanyelvén, saját közigazgatással, saját kebeléből választott egyének által. A törvényhozó testületekben és az ország kormányzásában való részvételre minden nép népességének számarányában nyer jogot". "Általános, közvetlen, egyenlő, titkos községenkénti proporcionális választói jogot mindkét nemű huszonkét évet betöltött személy számára, a községi, megyei és törvényhozási képviselet választásánál", valamint "korlátlan sajtó-, gyülekezési és egyesülési jogot, minden emberi gondolat szabad terjesztését. A határozat továbbá radikális földbirtokreformot irányoz elő, amely "agrárpolitikának a vezérfonala egyfelől a szociális kiegyenlítés előmozdítása, másfelől a termelés fokozása kell hogy legyen", az ipari munkásságnak pedig biztosítandók azok a jogok, "amelyek a legelőrehaladottabb nyugati államokban törvénybe vannak iktatva". (Mikó Imre: Huszonkét év. Bp., 1941) A nemzetgyűlés kétszáztizenkét tagból álló Román Nagy Nemzeti Tanácsot (Marele Sfat National Roman) hozott létre, amely Iuliu Maniu elnöksége alatt megalakította a tizenöttagú Kormányzótanácsot (Consiliul Dirigent). Az utóbbi megbízásából négytagú bizottság a gyulafehérvári határozatokkal Bukarestbe utazott, hogy hivatalosan is felajánlja I. Ferdinánd királynak az Erdély fölötti hatalmat. Az Erdélyt Romániához csatoló dekrétum december 30-án a Hivatalos Közlönyben is megjelent, úgyszintén az a királyi rendelet is, amely a Kormányzótanácsot megbízta az ideiglenesen csatolt területek igazgatásával, valamint a választójogi és agrárreform-tervezet kidolgozásával, a külügy, hadsereg, vámügy, állambiztonság, bankjegykibocsátás, állami kölcsönök stb. intézését a királyi kormány igazgatásába utalva. Gyulafehérváron sem a magyarok, sem a szászok képviselői nem lehettek jelen, tehát megkérdezésük nélkül rendelkeztek a sorsuk felett. A kialakult egyre reménytelenebb helyzetben a budapesti kormány megpróbálta menteni a menthetőt, s 1918. december 8-án dr. Apáthy István neves professzort bízta meg a kelet-magyarországi főkormánybiztossággal, miközben megkezdődött a román csapatok előrenyomulása. A román csapatok december 18-án átlépték a fegyverszüneti szerződésben megállapított demarkációs vonalat, s Mosoiu tábornok, az Erdélybe bevonuló román csapatok parancsnoka megüzente Apáthynak, hogy az Antant felhatalmazása alapján megszállja Kolozsvárt, s ha ellenállás lesz, akkor lövetni fogja a várost. Apáthy válasza: Kolozsvár nem áll ellen. (Erdélyi Magyar Évkönyv 1918-1929, I. évf., 1930, Kolozsvár) A város átadása előtti napokban az Apáthy vezetése alatt álló magyar Nemzeti Tanács és a Sándor József irányította székely Nemzeti Tanács december 17-én egyesült, s megalkotta az erdélyi magyar-székely Nemzeti Tanácsot. Ez december 22-re Kolozsvárra összehívta az erdélyi magyarság önrendelkező nemzetgyűlését: a résztvevők a gyulafehérvári román nemzetgyűlés ellen tiltakoztak, amelyen "Magyarország 26 vármegyéjének csak egy nemzete volt képviselve", és ahol a "román testvérek nem kérdezték meg a 26 vármegye más nyelven beszélő lakosait, amelyek számbeli többségben vannak, vajon le akarnak-e mondani az ifjú népköztársaság szabadságáról? Rólunk határoztak, nélkülünk!" (Ellenzék, 1918. december 20.)2010. január 6.A csalhatatlanA magyar liberalizmus történelmének harmadik megsemmisülését éli. Bauer Tamás válasza (Archaikus vagy modern baloldal, Népszava, 2009. január 4.) cikkemre (A magyar baloldal megrontói, 2009. december 29.), jó példája annak az eszköztárnak, amellyel a magyar liberálisok a biztos sikerből végső vereséget kovácsolnak maguknak. Mert: 1. A rendszerváltó kerekasztal – az SZDSZ kékkönyve szerint – abban állapodott meg, hogy a magyar gazdaság három pillérre lesz építve, abban a magán-, a közösségi- és az állami tulajdon „egyenjogúan fog részt venni”. Bauer szerint aki firtatja, hogy mi lett a második és a harmadik pillérrel, magát a rendszerváltást utasítja el, s ha ez még nem lenne elég, a jobboldal vagy a szélsőbal – Bauer nem tudja eldönteni melyik – retorikájának az utánzója. (Bauer persze volt pártja 1%-os támogatottságával maga a terebélyes közép.) Ha pedig ez a valójában olcsó rágalom elégtelennek bizonyulna, a második pillér eltűnését rá lehet fogni a rózsadombi válóperes ügyvédre, a harmadikét pedig tálalni, mint a veszteségek beszüntetésének egyetlen módszerét. De a dolog nem ilyen egyszerű. 2. A közösség általam kifogásolt szétverése ugyanis e két pillér eltűnéséből és az önkormányzatok ellehetetlenüléséből fakad. E három nagy tényező rendelkezik közösség- és közjó-alkotó képességgel, amelyek hirtelen kioltása különösen komoly következményekkel jár ott, ahol a piacgazdaság még csak felületesen ismert. Persze lehet vitatni, hogy ki miért felelős, de a gazdaságot irányító tárca az elmúlt húsz év felében a liberálisok kezében volt. Olyannyira ők fogalmazták meg, és a hajtották végre a szocialisták segítségével az elmúlt két évtized gazdasági és társadalmi átalakulását, hogy ezt az időszakot liberális korszaknak is nevezhetjük. (A Bach-korszak tizenhét, a Horthy-korszak pedig huszonöt évig tartott.) 3. Sokatmondó Bauer türelmetlen reagálása magának a közösség létjogosultságának és a közjavak gazdasági szerepének felvetésére. Hiába hivatkoztam Adam Smith a közösség erkölcsi és gazdasági kötődéséről alkotott gondolataira, Bauer számára a közösség ápolása a sztalinizmus szinonimája. És itt a lényeg. Miközben a liberalizmus legnagyobbjai – mint Smith, Rousseau, J. S. Mill vagy Bentham – érzékenyen foglalkoztak a liberalizmus eszméi és a közösség igényei között húzódó feszültséggel, - tudván, hogy annak félrekezelése a liberalizmus legsebezhetőbb pontja,(lásd pl. G. Dangerfield, The Strange Death of Liberal England) - a magyar liberálisok bálványa nem több a módos önellátó egyénnél, akinek nincs szüksége a közösségre, aki nem hajlandó annak fenntartásához hozzájárulni, aki a közösségben csak a gyűlölt és megvetett államot látja. Persze elszomorító az a szellemi brutalitás, amivel Bauer engem a demokrácia és a rendszerváltás ellenségeként tüntet fel. De ennél tragikusabb, ahogy Bauerék Potemkin-liberalizmusa méltatlannak bizonyult Jászi Oszkár örökségére. Mert nem csak a közösség igényeire süketek, de - a piacgazdaság létfeltételére fittyet hányva, - egyenesen szorgalmazták a kartellek kialakulását, szótlanul nézték a kisvállalkozók küszködését, és azoknak az irdatlan gazdasági erőközpontoknak a létrejöttét, amelyek a liberális eszméket hazudtolják meg. A korrupció kialakulásában alkotott szerepükről pedig ne is beszéljünk. Most, hogy végük van, szeretnének visszakapaszkodni a szocialisták szekerére, amelyről tavaly leugrottak. De mivel az is rozoga, nem restellnek a konzervatívok táborába is bebocsátást kérni. Elvégre, ha sikerült a szociáldemokráciát a liberalizmussal mindkettő felismerhetetlenségéig összekotyvasztani csak azért, hogy bársonyszékhez jussanak, miért ne sikerülne ugyanez a konzervativizmussal? Csak legyen szekér. Róna Péter. Forrás: Népszava 2010. június 30.A százhuszonöt éves EMKEAz Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület - rövidítve EMKE - 1885. április 12-én alakult Kolozsvár központtal az egykori alapszabálya szerint: „a hazafiság fejlesztése, az erdélyi magyarság közművelődési és közgazdasági megerősítése" céljából. Az első világháború előtti Magyarország legnagyobb közművelődési egyesületének emlékét - mely 1991-ben új életre kelt - idézzük fel a 125 éves évforduló alkalmával. Az 1867-es kiegyezést követően a magyar állam nem tudta felvállalni az erdélyi magyar művelődés terjesztésére és az oktatásra vonatkozó valamennyi feladatot. Az erdélyi peremvidékeken a magyarság helyzete egyre nehezebbé vált, az alacsony műveltségi szinthez társult a német vidékeken kisebbségbe került magyarság beolvasztása, az asszimiláció. A nemzetiségek az új eszmék - a germanizmus, dákoromanizmus - hatására szervezkedni kezdtek, egyesületekbe tömörültek: 1840-ben megalakult a szász Erdélyi Országismereti Egyesület (a Verein für Siebenbürgische Landeskunde), 1861-ben az Erdélyi Román Irodalmi és Népművelődési Társaság, az ASTRA (Asociatiunea Transilvana pentru Literatura Romana si Cultura Poparului Roman). Szükség volt tehát a magyarság önuddatának erősítésére is. Az EMKE előzménye az a hunyadmegyei mozgalom volt, amely az ottani végveszélybe jutott magyarságot próbálta megmenteni a beolvadástól. Ennek élén Kún Kocsárd gróf (1803—1895), az EMKE későbbi nagy mecénása állt. Ezt követően megindult az egész országra kiterjedő EMKE-szervezés, aminek eredményeképpen 1885 tavaszán megalakult a 21 fiókintézettel és 17 000 taggal rendelkező intézmény. Az indulás éveinek vezető alakjai Sándor József későbbi elnök, Kún Kocsárd gróf, Kún Géza gróf, Bethlen Gábor gróf az első elnök, Bartha Miklós az Ellenzék című napilap alapítója, alelnök, dr. Felméri Lajos egyetemi tanár, Szász Domokos erdélyi református püspök, Ferencz József unitárius püspök, Béldi Ákos gróf, Haller Károly, Kolozsvár polgármestere voltak. A legnagyobb feltűnést Kossuth Lajosnak Turinból küldött, a szervezkedést helyeslő távirata keltett, ő egyben 100 forinttal alapító tagul jelentkezett. Táviratának szavai a következőkről szóltak: „Fogadják elnézéssel a hontalan magyar filléreit. Erdély jobbkeze hazánknak, minden talpalatnyi térrel, amit ott a magyarság elveszít, hazánk ezeréves biztonsága csorbul. Hazafiúi irányban ellensúlyozni a magyarellenes állambomlasztó bújtogatást, fenntartani a magyarságot, visszaszerezni az elvesztett tért, fejleszteni a közművelődést - oly önvédelem, melyet minden magyarnak támogatni kell. " Az EMKE történetének legdinamikusabb szakasza - az aranykor - az első évtizedre esett. Az évenkénti közgyűléseket más és más városban tartották, s az esemény minden alkalommal az illető megye ünnepévé vált. 1886-ban Kolozsváron az Iparos-egylet palotájában gazdasági kiállítást rendeztek, amelyen több mint száz cég állította ki termékeit, 1888-ban a fővárosi Operaházban EMKE-bált rendeztek, amelyen megjelent a trónörökös főherceg feleségével. Ez nagy országos szenzáció volt, ami jelezte, hogy a legmagasabb körök is tudomásul vették, elismerték az EMKE létezését. A magyar társadalom az EMKE-t jelentős alapítványokkal támogatta: Kun Kocsárd gróf algyógyi (Hunyad vm.) kastélyát és 1800 holdas felszerelt birtokát 221.557 forint értékben adományozta az egyesületnek földműves iskola létesítésére (1889), Mohay Károlyné magyarkályáni birtokát 100.000 korona értékben ajánlta fel (1899), Miksa Zsuzsanna Nagyenyeden 160.000 koronát hagyott a kijelölt célok megvalósítására (1904). A legnagyobb alapítványokat számos kisebb adomány követte. 1891-ben az EMKE védnöksége alatt fiókegyesületként létrejött a honismeretet és természetjárást pártoló Erdélyi Kárpát Egyesület (EKE), Kolozsváron felépült a kétemeletes, eklektikus EMKE-irodaház, amelynek homlokzatára az alapítás évét és a fiókokkal rendelkező vármegyék és városok címereit faragták, és kiadták az egyesület talán legsikeresebb kiadványát, a Sándor József szerkesztette EMKE úti-kalauz Magyarország erdélyi részében. A 1892. évi közgyűlést a budapesti Vigadóban rendezték. A színhelyet és a dátumot az magyarázza, hogy ekkor ünnepelték Ferenc József megkoronázásának negyedszázados évfordulóját. A társadalmi egyesületek nevében az EMKE vezetősége üdvözölte az uralkodót, a közgyűlésen részt vett Tisza Kálmán, Apponyi Albert és a koszorús költő, Jókai Mór, a díszelőadáson fellépett Blaha Lujza is. A következő időszak legjelentősebb eseménye az 1896 őszén Budapesten tartott EMKE rendezte millenniumi kongresszus és kiállítás volt, amelyen 34 egyesület és 7 irodalmi társaság vett részt, köztük a legnagyobb és leggazdagabb az erdélyi egyesület három millió korona vagyonával kiemelkedett. Az EMKE aranykorát az egyesület negyedszázados fennállásának megünneplése zárta le. 1911 őszén Kolozsváron tartott ünnepségen részt vett Jósika Samu, a főrendiház elnöke, Berzeviczy Albert, az alsóház elnöke, Apponyi Albert, Rákosi Jenő s még számos nobilitás. A Nemzeti Színház díszelőadásán Hettyey Aranka Rákosi Jenő Prológját szavalta, majd az együttes Herczeg Ferenc Déryné ifi-asszony című három felvonásos színművét mutatta be. Az évfordulót azonban nem a múló hatású ünnepség tette emlékezetessé, hanem az ennek kapcsán Sándor József összeállításában megjelent két díszkötet: Az EMKE megalapítása és negyedszázados működése 1885-1910. Sándor József beszámolt, hogy az EMKE közművelődési és közgazdasági célra összesen 10 millió koronát fordított, a gyámolító, perselyes és adományozó tagok százezrein kívül 20.000 örökös, alapító és rendes tagot szervezett. Büszkén felsorolta megvalósításaikat: a 163 népiskolát (az első világháborúig 268-at), 77 kisdedóvót, az algyógyi földművesiskolát, mely az országban a legnagyobb volt, 214 nép- és 24 katonai könyvtárat, 153 daloskört, 431 községben 12 ezer írástudatlant oktatott, 500 néptanítót jutalmazott, 118 községi lelkészt segélyezett, 80 honismertető, európai nyelveken is megjelenő kiadványa a magyarság védelmét is ellátta az igazságtalan támadásokkal szemben. Gazdasági téren Erdélyben elsőként az EMKE szervezett ipari, fogyasztási és hitelszövetkezeteket. A jubileummal lezárult korszak végén megállapítható volt, hogy az EMKE elérte azt a célt, amit alapításakor kitűzött: amennyire lehetett megerősítette a szórványban élő magyarságot, lelassította az asszimilálódást. Fontos eredménynek tekinthető, hogy sikerült az erdélyi magyarság helyzetére a magyar közvéleményt, a kormányszerveket is figyelmeztetni, s az 1890-es évek végére, különösen Bánffy Dezső miniszterelnöksége idején az EMKE célkitűzései a kormánypolitika szintjére emelkedtek. Az első világháborút követő közhatalom változás rendkívül tragikusan érintette az erdélyi magyarságot és természetesen az EMKE-t is. A támadások egymást érték: barbár kezek feldúlták az algyógyi földművesiskolát, megszentségtelenítették Kún Kocsárd sírját, az egyesület népiskoláinak, kisdedóvóinak jelentős részét lefoglalták, a népkönyvtárak többségét szétszórták, a dalosköröket feloszlatták. Az EMKE ez idő alatt az ostromállapot tilalma miatt nem tudott fellépni a törvénytelenségek ellen, nem szervezkedhetett, védekezhetett. A román sajtóban sorozatban jelentek meg az EMKE-t támadó írások, amelyek azzal vádolták az egyesületet, hogy csak színleg hirdetett kulturális célt, titkolt terve a románság magyarosítása volt, és Budapesttel összeköttetésben anarchikus akciókat készült szervezni. 1921. január 13-án a Bukaresti Hírlap közölte Jászi Oszkár támadó cikkét, mely szerint az EMKE „a grófok s egyéb deklamáló naplopók bankettező, hurázó, a faji gyűlölséget szító, dús szinekúrákat (munkával nem járó) nyújtó tápintézete." A változások utáni első közgyűlést 1921. július 3-án, Kolozsváron tartották, amelyre Sándor József főtitkár az EMKE életéről rövid összefoglaló jelentést állított össze. Adatai megdöbbentőek, felsorolja mindazokat az atrocitásokat, veszteségeket, amelyek az egyesületet és intézményeit, birtokait érték, később kiderült, hogy az EMKE vagyonának nagy része elveszett. Furcsa módon a külföldön élő Béldi Ákos grófot - az előbbi időszak vezetőjét - meghagyták az elnöki székben, az alelnökök között találjuk Benedek Eleket, Szabolcska Mihályt, Sárkány Lajost, az örökös főtitkár Sándor József maradt. A hatalom által igényelt módosított alapszabályzatot eljuttatták az illetékes román szervekhez, majd megkezdődött a 17 évig tartó szélmalomharc annak jóváhagyásáért. A hatóságok különböző jogi kifogásokkal rendre elutasították elfogadását. Pedig az EMKE többször is kijelentette: „Mi nem kérünk többet és mást a román társadalomtól és közhatalomtól, mint amennyit adott, és ahogyan viselkedett annak idején a magyar társadalom és magyar állam a román irodalmi és művelődési egyesülettel, az ASTRA-val szemben". Az évtizedes jogi huzavona nyílván az egyesület kifárasztását, elsorvadásának kivárását is célozta. Aztán 1935 elején, amikor már az egész EMKE elaludt, megszűntek vidéki szervezetei, a magyarság már napirendre tért elvesztése felett, a belügyminisztérium váratlanul elfogadta az ismételten módosított, többszörösen visszautasított alapszabályokat. Sajnos az egyesületnek ekkora már a magyar közönséggel való kapcsolata annyira megszűnt, hogy az újraszervezést elölről kellett kezdeni és így is csak lassú lépésben történhetett. 1938 tavaszán aztán Romániában bevezették az ostromállapotot és minden pártot, egyesületet, csoportosulást feloszlattak, az EMKE két világháború közötti korszaka véget ért. 1940 augusztusában a második bécsi döntés határozata következtében Észak-Erdély visszatért Magyarországhoz, magyar lakói felszabadultak a kisebbségi sors alól. Az EMKE első nagy ünnepségét 1941. március 15-én, Kolozsváron tartotta. Hosszú évtizedek után először lehetett az egész város ünnepévé tenni március idusát: a Mátyás szobor előtt a Főtéren, majd a Diákház nagytermében Bartók és Kodály dalaival köszöntötték a résztvevők a szabadság napját. A tisztviselői kar megújítására is sor került: Béldi Kálmán elnök mellett Szathmáry Lajos alelnök vezeti a testületet, a Közművelődési Szakosztályt László Dezső országgyűlési képviselő, a Társadalmi Szakosztályt Kovrig Béla egyetemi tanár irányította. Az ünnepi hangulatot rontotta a pénztári jelentés, amelyből kiderült, hogy a bécsi döntéskor az egyesület vagyonának 90%-a Dél-Erdélyben (Romániában) maradt. Az anyagi alapokat az új vezetőség elsősorban tagtoborzással igyekezett megteremteni, de az erdélyi városok és megyék közül számosan kisebb-nagyobb támogatással siettek az egyesület segítségére. A Hangya-szövetkezet 25 ezer pengős alapítványt tett az EMKE javára. Az EMKE megünnepelte 1941 őszén Széchenyi István, „a legnagyobb magyar" születésének 150. évfordulóját, 1942. március 15-ét, 1942 őszén pedig Kőrösi Csoma Sándor születésének 150. évfordulóját. Az 1940-es évek legjelentősebb EMKE-akcióit az ún. „meseautó" kiszállásai jelentették, amelyek igazi életet tudtak vinni az egyesület tevékenységébe. 1942-ben a magyar kultuszminiszter az EMKE-nek ajándékozott egy akkoriban korszerű audiovizuális eszközökkel felszerelt autóbuszt, mely hónapokon keresztül járta Erdély kisebb-nagyobb falvait, magával vitt néhány írót-költőt, akik műveikből olvastak fel, s ugyanakkor megismerkedtek a falusi élettel, művelődési szintjével. Több meghívott honismertető előadást tartott, rendszerint lemezhallgatás és filmvetítés zárta a falu ünnepévé emelkedő EMKE-napokat. A „meseautó" kiszállásait mindig Unghváry Sándor, a közművelődési titkár vezette, az írók elsősorban a Termés című folyóirat fiatal munkatársainak köréből kerültek ki. 1942 decemberében meglátogatták: Gyalu, Bonchida, Kötelend, Alsózsuk, Bánffyhunyad, Szászfenes stb. helyiségeit. A Termés munkatársain - Asztalos Istvánon, Bözödi Györgyön, Kiss Jenőn - kívül a kiszállások egy részén részt vett az erdélyi körúton lévő Veres Péter is. Bözödi György lelkesen összegzi élményeit: „Nem lehet eléggé méltányolni az EMKE-nek azt a lendületes munkáját, amit a népművelés érdekében megindított. A vetítőgéppel, filmekkel, villamos fejlesztő géppel és hangszóróba bekapcsolható nagy gramofonkészülékével és egész ládát kitevő néprajzi lemezekkel felszerelt szerelvénye szinte naponta útban van Kalotaszeg vagy Szolnok-Doboka irányában, és az EMKÉ-n kívül a népművelési munkába bekapcsolódtak a Termés írói, a Nemzeti Színház művészei is." A ,,meseautó" befejezésül rendszerint megajándékozta a helyi tagozatokat egy-egy százkötetes könyvtárral. A krónikások összesen 70 vidéki EMKE-napról tudósítottak. A második világháború végén a front átvonulásai Kolozsvár újabb „felszabadulása" után alig két hónappal az idős Sándor József - a Magyar Népi Szövetséggel (MNSZ) egyetértésben - hozzálátott az EMKE átmentéséhez. A közgyűlés Sándor Józsefet régi-új elnöknek választotta, alelnökök Tavaszy Sándor teológiai tanár és Nagy István író lettek. A vezetőségben az „új rend"-et Balogh Edgár, Szabédi László, Jordáky Lajos képviselték. Az EMKE ebben az időszakban könyvek kiadásával próbálta társadalmi súlyát növelni: Az Erdély szabadságharca 1848-49 a hivatalos iratok és hírlapok tükrében című kötetet Balogh Edgár és Bözödi György írta, megjelent Nagy István Özönvíz előtt című színműve és öt egyfelvonásos színdarab a műkedvelők számára. 1945 júniusában nagy veszteség érte az EMKÉ-t, elhunyt Sándor József elnök. Az erdélyi magyarság egyik legnagyobb személyiségét a kolozsvári Farkas utcai templomból nagy egyházi pompával temették, a magyar értelmiség szinte teljes létszámban kivonult, a beszédet Vásárhelyi János református püspök mondta, a házsongárdi sírnál Tavaszy Sándor és Balogh Edgár búcsúzott. Sándor József halálával az EMKE önálló személyisége is nagyrészt megszűnt, szerepét a MNSZ Közművelődési Bizottsága vette át. 1947 nyarán nyílt támadás indult az erdélyi magyar intézmények ellen, a Világosság című lapban Tamás Gáspár és Balogh Edgár kezdte a számonkérést. A legkeményebb vádakat az Igazság fogalmazta meg, azt bizonygatta, hogy az EMKE fő célja a „grófi nagybirtok" megmentése volt, a feudális Magyarországot képviselte. Az EMKÉ-nek nincs helye a demokratikus Romániában, zárult a megrendelt aláíratlan cikk. Ezekben a napokban már kibontakozott a kolozsvári törvényszéken Unghváry Sándor koncepciós pere, amelyben az EMKE közművelődési titkárát a „reakciós budapesti fasiszta kormány" részére történő kémkedéssel vádolták. Ezzel az EMKE megszűntnek volt tekinthető. Megjegyezzük, hogy az EMKE irattárát 1992-ben (!) Bukarestbe szállították, jelenleg nem kutatható. A kommunista diktatúra az EMKE-t negyvenhárom esztendeig „búvópataklétre" kényszerítette. Ennek a nemzedéknyi időszaknak az eseményei azonban bizonyítják, hogy az erdélyi magyarságban végig élt a közművelődés vágya és igénye, s még a saját szervezeti kereteket nélkülöző években, tőle teljesen idegen formákba kényszerítetten is, kifejezést tudott adni ennek a vágyának és igényének. Az 1989 decemberében történt fordulat teremtette új helyzetben az erdélyi magyarság nem csak politikai érdekképviseleti szervezetét, a Romániai Magyar Demokrata Szövetséget hozta létre, hanem 1991. április 20-án a brassói közgyűlésen újraalakította 200 küldött szavazatával az EMKE-t is. Az alapító tagok az erdélyi művelődés kiemelkedő személyiségei, Dávid Gyula, Kötő József és Laskay Sándor voltak. 1995-ben már Románia 119 városában és falujában 403 egyesülete és közművelődési alapítványa működött, talán nem érdektelen ideiktatni a legfontosabbakat: az aradi Kölcsey Egyesületet, a sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Egyesületet, a kolozsvári Erdélyi Múzeum Egyesületet, a kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Egyesületet, a székelyudvarhelyi Orbán Balázs Egyesületet stb. 1992-től évente ünnepélyes külsőségek között adták át az EMKE-díjakat és diplomákat - Kemény János-díjat, Kun Kocsárd-díjat, Bánffy Miklós-díjat, Szentgyörgyi István-díjat stb. - azoknak a személyeknek, akik művészetükkel és munkájukkal maradandót alkottak az erdélyi magyar közművelődés terén. Sajnos, az anyagi gondok korlátok közé kényszerítik az EMKE tevékenységét, az 1948-ban államosított székházakat, könyvtárakat, a működést támogató birtokokat az 1989 utáni román törvénykezés nem juttatta vissza jogos tulajdonosának. Az erdélyi magyarság tehát arra kényszerült, hogy alapítványi forrásokból, hazai és határokon túli támogatásból, egyének áldozatkészségéből teremtse meg a közművelődési munka lehetőségét. Így születtek Kolozsváron az EMKE Mikó Imre Könyvtára és Heltai Gáspár Alapítványi Központ, Györkös Mányi Albert EMKE műteremlakás, zilahi, szilágysomlyói EMKE-házak, csernakeresztúri Magyar Tájház. 2008-ban az EMKE elnöksége úgy határozott, hogy az 1885. évi alapítás emlékére április 12-ét az Erdélyi Magyar Közművelődés Napjává nyilvánítja, amely alkalommal minden esztendőben országos ünnepséget rendez. Ezeknek az ünnepségeknek a fő célja a magyar identitás, az erdélyiség és az egyetemes kulturális értékek megőrzése. Az erdélyi magyarság munkájában pedig csak akkor lehet eredményes, ha szellemiségét az EMKE régi jelszava hatja át: „Ki a köznek él, annak élni érdemes!" Sebestyén Kálmán Honismeret, 2010/3, XXXVIII évf. Irodalom: Sándor József: Az EMKE megalapítása és negyedszázados működése 1885-1910. I—II. Kolozsvár 1911. - Unghváry Sándor (szerk.): EMKE naptár, 1943. Kolozsvár - Dávid Gyula-Nagy Pál (szerk.): EMKE 1885-1995. Kolozsvár 1995. - Balogh Edgár (szerk.): Romániai Magyar Irodalmi Lexikon. I. Bukarest 1981. emke.ro/sajtóvisszhang 2011. április 29.Szabadkõmûvesség MagyarországonNagyvárad - Dr. Raffay Ernõ történész csütörtök délután Nagyváradon is bemutatta Szabadkõmûvesek Trianon elõtt címû legújabb kötetét, mely a magyarországi szabadkõmûvesség történetét ismerteti 1867-1918 között. Csütörtök délután a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházközpont múzeumtermében mutatta be legújabb kötetét Dr. Raffay Ernõ történész. Bár ugyanebben az idõpontban több eseményt is szerveztek Nagyváradon, a könyvbemutató iránt igen nagy érdeklõdés mutatkozott. Nagy József Barna, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Bihar megyei szervezetének ügyvezetõ elnöke köszöntötte a megjelenteket, majd Szakács Árpád, a Nagy Magyarország lap igazgatója mutatta be a történelmi folyóirat legfrissebb számait. Idõközben a hallgatóság kérésére egy hangosító berendezést is beszereltek, így a történész szavait a hátsó sorokban is hallhatták az érdeklõdõk. A Szabadkõmûvesek Trianon elõtt címû könyv fõ gondolatmenetét maga a szerzõ mutatta be. Megtudhattuk, hogy fõleg levéltári forrásokat használt fel a kötet megírásakor. Magyarország az egyetlen olyan ország a világon, ahol hozzáférhetõek a titkos társaságokként mûködõ szabadkõmûves páholyok jegyzõkönyvei. Ezeket a Budai Várban található Magyar Országos Levéltárban lehet elolvasni. Jelenleg egyébként 3 millióra tehetõ a szabadkõmûvesek száma. A Trianon elõtti idõszakban a történelmi Magyarország területén mûködõ páholyok tagjai többségében szellemi szabadfoglalkozású értelmiségiek voltak, ugyanakkor számottevõ volt a protestáns egyházak lelkészeinek aránya is. Titkos társaságok Az elsõ páholy 1749-ben alakult Brassóban, melyet továbbiak követnek Kassán, Pest-Budán, Zágrábban, Eszéken. Ezek két rítus szerint mûködtek: a Szent János és a skót rítus alapján. Késõbb (1886-ban) engedélyezték az egységes szerkezeti mûködést, így megalakul a Magyar Szimbolikus Nagypáholy. A magyar szabadkõmûvesek alaptörvényei közt találjuk, hogy a titkos társaság tagjai nem foglalkozhatnak politikai kérdésekkel, ehhez képest a Jászi Oszkár nevével fémjelzett Demokratia Páholy, majd a Martinovics Páholy küldetésként vallotta az akkori Magyarország politikai átalakítását. A páholyok eszmegyártó és humanitárius szerepet vállaltak, támogatták a leányanyákat, a háborúból hazatérõ sérült katonákat, a szegény tanítókat, stb. Egyes városokban, mint például Pozsonyban egyszerre 14-15 páholy is mûködött. A századforduló után mûködtek olyan társaságok is, melyek célja volt a progresszív eszmék bevitele a társadalomba. Azt hirdették, hogy a keresztény egyházat vissza kell szorítani, meg kell szüntetni a vallás lelkek fölötti hatalmát, meg kell szüntetni a hittanoktatást és helyette általános emberi erkölcstant kell tanítani a gyerekeknek. A közhiedelemmel szemben nem az ország feldarabolása volt a céljuk, hanem a központi irányítása, summázott Raffay Ernõ. Elhangzott az is, hogy Ady Endre is páholytag volt. Egyebek mellett erre utal az is, hogy a Csinszkával kötött házasságkötési szertartáson a résztvevõk közül egyedül a feleség volt az akinek nem volt köze a szabadkõmûvességhez. A közönség tagjai a könyvbemutató után feltehették kérdéseiket az elõadónak. Számos érdekes kérdés hangzott el, melyekre a történész készségesen válaszolt. A bemutatott kötetet és az Erdélyország számait az Illyés Gyula Református Könyvesboltban és a Garasos híd melletti Libris Antica-ban is megvásárolhatják az érdeklõdõk. Mészáros Tímea erdon.ro 2011. június 6.Ez a béke bizony a bõrünkbe égett!Trianon örök és lelkeket perzselõ történelmi tapasztalata a magyar nemzetnek. A békediktátum különféle értelmezéseirõl és máig ható következményeirõl beszélt lapunknak Raffay Ernõ történész és Szidiropulosz Archimédesz görög származású szociológus, az egyik legismertebb Trianon-kutató. Sinkovics Ferenc: Vajon miért mondja azt az egykori SZDSZ prominen-se, Bauer Tamás, hogy megérdemeltük Trianont? Szidiropulosz Archimédesz: Azért, mert a baloldalnak jelentõs szerepe volt a tragédia létrejöttében. �?s ez a szerep árnyékot vet rájuk, különösen az olyan közéleti, politikai figurák miatt, mint Jászi Oszkár, Károlyi Mihály és Kun Béla. Most úgy kompenzálja saját felelõsségét a baloldal, hogy fegyverként használja a tragédia emlékét. Az mondja például, hogy Trianon a szélsõjobb vesszõparipája. Raffay Ernõ: Igen, a baloldal nem történelmi és nemzeti sorskérdésként, hanem kifejezetten politikai ügyként fogja fel Trianont. �?sszekapcsolják a Horthy-korszak revíziós törekvéseivel, viszont amikor a revíziók zajlottak, akkor keletkezett a zsidótörvények jelentõs része is, egyes liberális gondolkodók számára pedig innen már csak egy ugrás a holokauszt kérdésköre. S. F.: A gyõztesek szándéka szerint országcsonkítás akart lenni a diktátum, vagy inkább halálos ítélet? R. E.: Csonkítás? Majdnem megszûnt a magyar államiság, ahogy ez történt 1815-ben a lengyelekkel. Karel Kramarz cseh miniszterelnök azt írta emlékirataiban, hogy amikor 1914 elõtt már saját, önálló államukat tervezgették a csehek, akkor úgy gondolták, hogy Magyarországból csak Budapest és közvetlen környéke maradhatna meg. �?s 1919-ben tényleg megvolt az esélye annak, hogy Gyõrbõl csehszlovák-román határváros legyen! Sz. A.: Persze tovább él a múlt. Olyan térképet találtam Jan Slota honlapján, amelyen már nyoma sem volt a magyar államnak. Eduard Benes is el akart törölni bennünket Zúzzátok szét Ausztria-Magyarországot! címû írásában 1916-ban. A hazai liberális történészek szerint ez csak legenda. S. F.: Melyek voltak Trianon valós elõzményei? R. E.: Még 1855-ben készült egy térkép román értelmiségiek felvetései kapcsán. Ezen a térképen Románia keleti határa a Dnyeszter, nyugati határa pedig a Tisza. A románok öt-hat országban voltak szétszórva akkor, tulajdonképpen ez adta a koncepció kiinduló pontját. Generációkon át tartó mozgalom indult, s nagyon beleélték magukat a tervbe. Amikor 1919 márciusában Clemenceau francia miniszterelnök közölte Bratianu román miniszterelnökkel, hogy nem kapják meg a Tiszántúlt, akkor Bratianu azt mondta egy beszédében, hogy hatalmas csapás érte Románia területi szuverenitását! �?s elsiratta az olyan õsi román városokat, mint Debrecen, Gyula, Békéscsaba és Szeged. Bratianu szerint Debrecenben román anyák altatódalát vitte estéként a lágy szellõ a város felett. Hasonló volt a helyzet a szerbeknél is. A Karadordevic dinasztia és a szerb politikai vezetés, élén Pasic miniszterelnökkel, délszláv nagybirodalmat akart, ez volt az úgynevezett jugoszláv gondolat. Ennek jegyében például nemcsak Pécs, de még Temesvár is jugoszláv város lett volna az elképzelések szerint. S. F.: Mintha nem is az angolok, a franciák akaratáról, politikai elképzeléseirõl szólt volna eredetileg Trianon. Sz. A.: Sõt! Magyarország igen népszerû volt eredetileg a nyugati hatalmak körében, jele például a Kossuth-kultusz. De jött az igen erõteljes és fondorlatos román, cseh és szerb propaganda, illetve jött Seton-Watson skót író, aki magyarbarát volt eredetileg, de többek között az 1907-es csernovai eset kapcsán is megnyerték maguknak a szlovákok. Ezután Seton-Watson a legképtelenebb jelentéseket küldözgette Magyarországról, a brit külügyminisztérium pedig e jelentések alapján alakította ki a térségre vonatkozó külpolitikai stratégiáját. S. F.: Magyarország miért nem reagált minderre? Sz. A.: Itt folyamatosan óriási belpolitikai csatározások zajlottak a parlamentben, erre irányult a figyelem. A magyar politikai elit önhitten ült a saját babérjain, amint ezt egyébként a történész Szekfû Gyula is megírta. Nem a külsõ veszélyekrõl, az ellenünk folyó hatalmas propaganda-hadjáratról, a lejárató kampányokról, hanem az úgynevezett negyvennyolcasok és a hatvanhetesek szembenállásáról szóltak a parlamenti összecsapások. Mindez odavezetett, hogy Magyarország egyszerûen nem volt felkészülve a közelegõ nagy világháborúra. A legtöbb államban szinte percek alatt szavazta meg a parlament a hadsereg korszerûsítését, nálunk több mint egy év kellett a véderõtörvény megalkotásához 1911 májusa és 1912 júniusa között a meddõ viták, az ellenzéki obstrukció miatt. R. E.: �?s ez késõbb is folytatódott. 1918-ban például megütközve figyelték a nálunk folyó eseményeket egyes nyugati gondolkodók, mondván, a leghülyébb grófot választottuk miniszterelnöknek, a legtehetségesebb politikusunkat pedig agyonlõttük. Itt ugye Károlyi Mihályról, illetve Tisza Istvánról volt szó. �?s itt voltak a szabadkõmûvesek is, kézbe akarták venni az országot, Károlyié kifejezetten szabadkõmûves kabinet volt. Sz. A.: Sajnos Károlyi, majd pedig Kun Béla hatalomra jutása is a magyar történelem epizódja, s ebben az értelemben a magunk vétke volt. Ezt így értékelte a Nyugat is. Nem véletlen, hogy az 1919 januárjában kezdõdõ béketárgyalásokra nem hívták meg a magyarokat, Károlyit, majd pedig Kunt sem tekintették legitim, tárgyalóképes vezetõnek. Így nem is volt módunk beleszólni a dolgok menetébe, nem tudtuk menteni a menthetõt. S. F.: Egy komoly kormány képviselõi odaülhettek volna? R. E.: Igen, az osztrákok például ott ültek. Teleki Pál és környezete egyébként már 1918 nyarától alaposan felkészült a leendõ béketárgyalásokra. De õ 1919 januárjában viszont egyszerûen nem volt helyzetben. Több kutató is azt vallja, ha nem Károlyi, hanem Tisza vagy Bethlen István vezeti a kormányt a háború után, másként alakul a magyarok ügye Versailles-ban. S. F.: Sokak szerint Trianon miatt sodródtunk bele aztán a második világháborúba. Sz. A.: Tény, hogy a revízió volt a Horthy-korszak politikájának egyik fõ iránya. A másik az ország politikai, gazdasági stabilizálása. �?s persze visszahozni Magyarország jó hírét. Bethlen ezt el is érte. Jó példa erre, hogy a nagyhatalmak is áldásukat adták a területi visszacsatolásokhoz. S. F.: Mindegyik? R. E.: Az elsõ bécsi döntés például alapvetõen négyhatalmi, azaz német, olasz, angol, francia döntés volt. A másodiknál az antantállamok érdektelenségüket fejezték ki. Bethlen István 1931-ig stabilizálta az országot, ezt Trianonnal a nyakában kellett elvégeznie. Eleve meg kellett állapíttatni például az ország határait. Nemcsak a nyugati végeken, de délen is. Pécstõl északra álltak a szerbek, s a húszas években úgy kellett visszaszoríttatni õket a nagyhatalmakkal. Paradox helyzet alakult ki, hiszen a magyar kormány egyfelõl küzdött Trianon ellen, másrészt pedig pont a békediktátum pontjaira kellett hivatkoznia, amikor kérte a szerbek visszaszorítását. �?s itt a gazdaság kérdése. Trianon olyan gazdasági csapást jelentett nekünk, hogy ami a termelési színvonalat és minõséget illeti, az ország csak a húszas évek második felében érte el az 1913-as nívót és hatékonyságot. Bethlen így is csodát tett, az 1927-ben bevezetett pengõ például néhány éven belül Európa egyik legerõsebb pénze lett. A bethleni stabilizáció fontos üzenet a mostani kormány számára. Nem véletlen, hogy Orbán Viktornak épp Tisza és Bethlen a példaképe. Gyûlölik is emiatt. Itt kell elmondanom azt is, hogy 1924-ben indult a Trianon utáni új magyar pénzügyi politika. Természetesen a semmibõl. Ekkor a hazai zsidó nagytõkések harmincmillió aranykorona alaptõkét adtak össze a nemzeti banknak, hogy pénzügyi értelemben is talpra állhasson az állam. Odaálltak Bethlen mellé. S. F.: Elterjedt a köztudatban, hogy csak kilencven évre szólt Trianon, de az 1947-és párizsi béke örökérvényûvé tette. R. E.: Tévhit, sokan úgy tudták, hogy nem is kilencven, csupán ötven évre szól, de ez nem igaz. �?rökre szólt. Tegyük hozzá, hogy hogy ma már nem is Trianon, hanem az 1947-es párizsi béke van érvényben. Ez állíttatta vissza a határainkat az 1938. január 1-jei állapotra. Sõt Trianonhoz képest még p 2011. június 27.Trianon és a szabadkõmûvesekTörténelmi elõadással egybekötött könyvbemutatót tartott pénteken az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács szatmárnémeti demokrácia-központjában dr. Raffay Ernõ magyarországi kutató. Balkáni birodalom címû kötetében a szerzõ azt vizsgálja, hogy miként sikerült két emberöltõ alatt megteremteni Nagy-Romániát. A Szabadkõmûvesek Trianon elõtt címû könyv pedig a szabadkõmûves-mozgalom szerepét igyekszik elemezni a békediktátum feltételeinek tükrében. kifejtette: arra a következtetésre jutott, hogy a szabadkõmûvesek nem akarták Magyarország feldarabolását, a céljuk a hatalomátvétel volt. Társadalmi bázisukat különbözõ szociális és humanitárius akciók révén gyarapították, például támogatták a leányanyákat, a kis jövedelmû tanítókat, tejet osztottak a szegény gyerekeknek. Az ország egységére nézve veszélyes fordulatot Raffay szerint a nagyváradi páholy vezetõje, dr. Váradi Zsigmond által 1899-ben publikált társadalmi program jelentette, melynek megvalósításába aktívan bekapcsolódott a Jászi Oszkár által vezetett budapesti páholy is, átfogó politikai, gazdasági és társadalmi átalakulást szorgalmazva. A szabadkõmûvesek lényegében a keresztény magyar állam alapjait támadták. Küzdöttek azért, hogy fosszák meg a történelmi egyházakat a vagyonuktól, a felekezeti iskolákat pedig alakítsák át állami intézményekké. Igyekeztek tönkretenni a nemzettudatot és a közösségeket összekapcsoló elemeket többek között az uralkodó osztály felszámolásával, illetve a nemzeti történelem átírásával, sürgették továbbá az általános titkos választójog bevezetését. Az elõadó kifejtette: a szabadkõmûvesek az elsõ világháború végére akkora befolyásra tettek szert, hogy Károlyi Mihály kormányának felét lényegében õk alkották. Raffay Ernõ szerint végzetesen rossz lépések megtételére ösztönözték a miniszterelnököt, aki például a románok székelyföldi betörésekor azt a parancsot adta, hogy harc helyett adják át a városokat és vonuljanak vissza a csapatok. Végezetül elmondta: Trianon nem örökérvényû, a határok nem megváltoztathatatlanok, ennek viszont legfontosabb feltétele a magyarság létszámának növelése. Babos Krisztina Krónika (Kolozsvár) 2011. november 30.Ünnepelhetünk-e december elsején?Gyásznap A székelynek van-e, mit ünnepelnie? E kérdésekre csak egy helyes válasz lehetséges: NINCS. Elképzelhetetlen, hogy e napon székely ember önként, senkitől nem kényszerítve ünnepeljen. Csak a gerinctelen csörtető, a haszonleső renegát ünnepelhet. Akár bevalljuk, akár nem, december elseje az erdélyi magyarság számára gyásznap! Jogos a kérdés: kinek ünnep e nap? Lehet-e ünnepelni annak, akinek épp az 1918-as események miatt nem lehet haza-országa, csak állam-országa? Ünnepelhet-e a székely nép, amelyet nem kérdeztek meg arról, hogy akar-e idegen uralom alatt élni? Lehet-e ünnepelnie annak a közösségnek, amelyet bár megillet az önálló államalapítás joga is, de számára még a Románián belüli belső önrendelkezést, a területi önkormányzást sem engedélyezik? Ha a román demokrácia a tolerancia szellemében működne, akkor ügyelnének arra, hogy Románia nemzeti ünnepe olyan nap legyen, amely összeköti az itt élőket. Ha történelmi példa után nézhetnénk, rögtön példaként megemlíteném az 1595-ös havasalföldi felszabadító háborút, ahol huszonnégyezer székely, tizenháromezer erdélyi magyar mellett nyolcezer havaselvi és háromezer moldvai harcolt. Együtt verték ki Szinán pasa hadseregét, győzték le a Târgovişténél és Giurgiunál vívott csatákban. A törökök kiverésének napja lehetett volna a közös küzdelmek, az együttműködés napja a Romániában élők számára, természetesen, ha kollektív jogokat is biztosítanak mindannyiunknak. Sajnos, az intoleráns román nacionalisták számára ennél fontosabb volt mindig a román uralom alá jutott magyarság megalázása, felszámolása. A gyulafehérvári határozatok jogosságáról Mivel az 1918. december elsején hozott gyulafehérvári határozat, amely kimondja Erdély elszakítását, egyoldalú döntés volt, jogilag elfogadhatatlan. E gyűlést Erdély lakosságának többsége képviselet nélkül élte meg. E napon a lakosság többségét, 57 százalékát senki nem kérdezte, hogy akar-e Romániában élni. Csak az önrendelkezés elve alapján megszervezett népszavazás hozhatott volna igazságos döntést Erdély hovatartozásának kérdésében. Erre azért nem adtak lehetőséget, mert tudták, hogy a józanul gondolkodó románok sem szavaztak volna a magasabb életszínvonalat biztosító Kelet-Magyarország (Erdély, Bánság és Partium) elszakítására és a korrupt, elmaradt Romániához való csatolására. Mivel a történeti és az etnikai arányok nem igazolják Erdély elszakításának jogosságát, és a demokratikus népszavazás is elmaradt, nem beszélhetünk gyulafehérvári népakaratról! A kiváló jogász, dr. Berinkey Dénes magyar miniszterelnök 1919. február 18-án írta Iuliu Maniunak, az Erdélyi Román Kormányzótanács elnökének, hogy a december elsejei határozatok jogi érvénnyel nem bírnak. Az elszakadást kimondó gyulafehérvári nyilatkozat egyoldalú, és olyan területre vonatkozik, ahol a román lakosság a kisebbség. A románság a „szóban lévő 26 vármegye népességének csupán 43%-át teszi ki". Márpedig „ez a népek önrendelkezési jogával teljesen ellenkező és erőszakos álláspont érvényesülését" jelenti. Mindezek mellett a nagygyűlésen csak a románok képviseltették magukat, így a gyulafehérvári nyilatkozat „semmi jelentőséggel" nem bír. Jellemző, hogy e mohó területi hódítást még a közönyös nyugati békecsinálók is sokallták. Trianonban valamivel kisebb terület elcsatolását hagyták jóvá, ezen a románok már többséget, 53,8 százalékot tettek ki. A csíkszeredai hőzöngés gyökerei Arcátlanság Székelyföld magyar többségű területén örömünnepet ülni. A Vasgárda szellemiségét továbbvivő Új Jobboldal tagjai 1-jén Csíkszeredát szemelték ki hőzöngésük helyszínéül. A nacionalista bandák itteni szereplésének célja a megfélemlítés! Azt szeretnék elérni, hogy a két és fél megyét lakó székely nép ne merje követelni a területi önkormányzás jogát. E hőbörgők már az elmúlt években is vendégszerepeltek, helyesebben leszerepeltek demokráciából Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön és Kolozsváron szervezett randalírozásuk idején, amikor bemutatták elképzeléseiket. Előre borítékolható, hogy ez alkalommal sem fogják a békés együttélés, az egyenlőség jelszavait hirdetni. Bizonyára tovább szajkózzák, hogy a magyarok jövevények, elődeik évezreden át elnyomták az őslakos románokat. Idézek néhány szlogent, ennek alapján az olvasó maga is eldöntheti, milyen színvonalú társaságról lehet szó: Székelyföld román föld (Ţinutul Secuiesc pământ românesc), Ki a magyarokkal Erdélyből! Menjenek Ázsiába! stb. A szellemiségükben a Vasgárda reinkarnációi – a hivatalos honlapjukon – arra szólítják fel a „büszke románokat", ha elegük volt a magyarok alkotmányellenes (szeparatista) megnyilvánulásaiból, akkor gyűljenek össze Csíkszeredában. Tehát nem a boldogságtól akarnak üvöltözni és hálát adni a Fennvalónak azért, mert 93 éve birtokolhatják Kelet-Magyarország területét. Nem, nem annak örvendenek, hogy 1918-ban a majdnem teljesen magyar Székelyföldet is bekebelezhették Romániába! Őket az elvakult gyűlölet, az intolerancia démonja és szelleme vezérli. Ők egyszerűen nem tudják elviselni Székelyföld létezését, a székely népnek azt a vágyát, hogy a szülőföldjén autonómiában élhesse életét. Jellemző a román nacionalista gondolkodásra, hogy a székely megyéket már a trianoni békediktátum előtt is románlakta földnek nevezték. Így például 1918. november 9-én, amikor az Erdélyi Román Nemzeti Tanács felsorolta a követelt románlakta megyéket. Idézem: „át kell vennünk Erdély románok által lakott vidékei fölött a teljes kormányzó hatalmat. E vidékekhez tartoznak a következő megyék: (...) Háromszék, Udvarhely és Csík megyék." A művelt Nyugatot a kitalált dákoromán folytonosság dajkameséjével áltatták. Bár e teória megmosolyogni való, több nemzedék fejébe besulykolták. Csoda-e, ha a szélsőséges eszmék hirdetői a magyarokat jövevényeknek tekintik? Bizonyára, ha tudnák a valót, miszerint őseik évszázadokon át fokozatosan telepedtek át Erdélybe, ahol hazára, védelemre találtak, toleránsabbak, megértőbbek lennének a magyarság közösségi jogainak elismerésében. Meggyőződésem, hogy az elképzelt történelem oktatásában kell keresnünk a hőzöngők, a szélsőséges nacionalisták türelmemetlen viselkedésének gyökereit! A székely–magyar önrendelkezés Aki ismeri a székelység történelmét, tudja, hogy e népet 1918-ban megillette volna a független állam létrehozásának joga. Vajon miért maradt el? Bizonyára nem akarták. Talán nem is kérték? Hisz az önrendelkezés joga minden népet megillet! Ami jár az egyik népnek, az megilleti a másikat is! Azonban 1918 és 1920 között a nagy békedöntőket, területszerzőket nem érdekelte a magyarság sorsa. Ilyen helyzetben döbbent rá a székelység arra, hogy Erdély, Székelyföld román megszállás alá kerülhet. A háború végén hazatért székely katonák önként, senkitől nem kényszerítve szervezték meg a Székely Hadosztályt. A maroknyi, mindössze tizenkétezer fős hadsereg honvédő háborút indított, és megpróbálta feltartóztatni a román inváziót. A székelység békés úton is törekedett az önrendelkezés jogával élni. Így például a Székely Nemzeti Tanácsok küldöttei – az 1918. november 17-én tartott nagygyűlésen – a wilsoni elvekre hivatkozva követelték a járások szintjén biztosított autonómiák megszervezését. 1918. november 20-án egy székely küldöttség azért kereste fel Jászi Oszkár magyar nemzetiségi minisztert, hogy a Székely Köztársaság kikiáltása mellett tegyék lehetővé azt is, hogy a székely nép a sorra kerülő békekonferencián székelyek által képviseltessék. 1918. november 24-én a Budapesti Székely Nemzeti Tanács nagygyűlése kimondta, támogatja a wilsoni elvek alapján szerveződő Székely Köztársaság megalapítását, Erdély vegyesen lakott területeinek etnikai jellegű területi, kantonális megszervezését. A székelységhez hasonlóan szervezkedett az erdélyi magyarság is. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács 1918. december 22-én Kolozsváron Magyar Nemzetgyűlést szervezett. Annak ellenére, hogy a román hadsereg Erdély nagy részét megszállva tartotta, és akadályozta a kolozsvári nagygyűlésen való részvételt, mégis hetvenezer erdélyi magyar gyűlt össze, és kinyilvánította, hogy az önrendelkezés jogán követeli Magyarország területi egységének biztosítását. E gyűlésen jelen voltak a bánsági svábok, az erdélyi örmények és a román szociáldemokraták képviselői is. Amire emlékeznünk kell A székelyeknek december elsején van, mire emlékezniük! Fejet kell hajtanunk a hős székely katonák emléke előtt, akik a világháború végén önként hadseregbe tömörülve vállalták a hon védelmét. Emlékezhetünk a be nem tartott gyulafehérvári ígéretekre, az 1919-es kisebbségi szerződés előírásaira. Emlékezhetünk a széltében-hosszában terjesztett román propagandára, amely szerint az erdélyi magyarság és a székelység számára Romániában is biztosítják az egyenjogúságot. A székelység azt is tudja, hogy 1918. december elsején „teljes nemzeti egyenlőséget" ígértek neki. E napon elgondolkodhatunk azon is, hogy nemcsak közvetlen elődeinknek, de nekünk sem adatott meg a kollektív önrendelkezés joga. Azon is elgondolkodhatunk, hogy mit teszünk, ha sor kerül Székelyföld feldarabolására. A még mindig aktív román nacionalizmus nehezen tud beletörődni abba, hogy a „köpönyegforgató politikának" a kitalált történeti jogra, „évezredes" sérelmekre hivatkozva megszerzett területek egyikét, Székelyföldet még nem sikerült elrománosítania. Nehéz elfogadniuk, hogy a székely nép erős nemzettudatú népcsoport. E nép nem nyugszik bele abba, hogy továbbra is kisebbségként kezeljék azon a földön, ahol ő a többség! A székely nép nem fogadja el a területi autonómia jogáról való lemondást, amikor a magyar honfoglalás évétől ezer éven át saját önigazgatással rendelkezett. A székely nép tudja, hogy nem szabad kétségbeesnie azért, mert még nem sikerült kivívnia az önkormányzathoz való jogát. Ismerik Kossuth Lajos szavait: „nem szabad (...) önként, örökre lemondani" a minket megillető jogokról! És e napon határozzuk el, nem fogunk lemondani a székely haza, a Románia keretében megteremthető területi autonómiáról! Kádár Gyula Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2012. április 5.Károlyi Mihálynak felelőssége van a trianoni határok kialakulásábanKárolyi Mihálynak felelőssége van a trianoni határok kialakulásában, egyebek mellett azért, mert az általa a győztes francia tábornokkal, Franchet d' Esperey-vel megkötött belgrádi katonai konvenció rosszabb területi kondíciókat biztosított Magyarország számára, mint a néhány nappal korábban még az Osztrák-Magyar Monarchia vezetői által 1918 novemberében aláírt padovai fegyverszünet – fejtette ki Gulyás László történész, a Szegedi Tudományegyetem habilitált docense az MTI-Pressnek. Felidézte, hogy a belgrádi konvenció értelmében Magyarországnak délvidéki területeket kellett átadnia a szerbeknek, és ugyanezen megállapodás következtében a románok is kaptak területeket Erdélyből. Véleménye szerint azért is felelősség terheli Károlyi Mihályt, hogy 1918 októberének végétől mint miniszterelnök nem szervezte meg a katonai ellenállást az ország határain, pedig a frontról hazatérő katonák egyben tartásával megszervezhető lett volna a csehszlovákiai, romániai és szerbiai irányból induló támadások kivédése. A kormányfőnek a Székely Hadosztály előtt 1919. március 2-án Szatmárnémetiben mondott beszédéről megemlítette, hogy ott nem léphetett fel pacifista módon, hiszen tudta, hogy ez a hadosztály harcolni akart. - Ahol a katonai ellenállást helyi szinten a magyarok megszervezték, ott lehetőség nyílt a területek megtartására – mutatott rá a történész. Példaként hozta fel erre Balassagyarmatot, ahol a csehszlovákiai támadást sikeresen kivédték, és ezáltal elnyerték a Civitas fortissima, azaz a Legbátrabb város címet. Ugyancsak az ellenállás sikerességének bizonyítékaként értékelte a Sopronban és a környező településeken 1921 decemberében végrehajtott népszavazást, amelynek eredményeként a város és környéke Magyarország része maradhatott, ellentétben a győztesek elképzeléseivel. A Károlyi-kérdés mind a mai napig kibeszéletlen Szóba hozta, hogy a szerbek Pécsre is bevonultak, majd egy helyi választás eredményeként Linder Béla, Károlyi korábbi hadügyminisztere lett a polgármester, aki a miniszterelnökkel egyet értve arra kérte a szerbeket, hogy Pécset és környékét ne adják vissza az akkor már regnáló Horthyéknak, hanem szakítsák el ezt a területet Magyarországtól, és „egy szerb fennhatóság alatti mini Károlyi-köztársaságot" hozzanak létre, amelynek élére államfőként magát Károlyi Mihályt szerették volna állítani. A szerbek végül saját belpolitikai harcaik miatt visszautasították az ajánlatot. A történész megjegyezte, hogy Károlyi 1920-1921-ben Prágában élt, és Eduard Benest, Csehszlovákia külügyminiszterét lényegében arra akarta rávenni volt miniszterével, Jászi Oszkárral együtt, hogy Csehszlovákia hadserege vonuljon be Magyarországra, és döntse meg Horthy Miklós kormányzó hatalmát. – Károlyi tehát egy idegen államban a saját hazája ellen lobbizott, ami kimeríti a hazaárulás fogalmát – fogalmazta meg véleményét. Gulyás László emlékeztetett arra is, hogy „Károlyi nem választás, hanem az utolsó király, IV. Károly kinevezése folytán került a miniszterelnöki bársonyszékbe, majd a pártok közötti megállapodás értelmében köztársasági elnök lett 1919 januárjában, tehát az utóbbi posztra sem választással került". - Károlyi Mihálynak háromféle megítélése van a történész szakmában. Az egyik szerint nem volt mozgástere, és csak azt tette, ami módjában állt. A második felfogás szerint nem akart rosszat, csak hiányoztak belőle azok a politikusi erények, amelyek ebben a szituációban kellettek volna. A harmadik megközelítés szerint Károlyi a fent felsorolt okok miatt hazaárulónak minősül – magyarázta. Álláspontja szerint a Károlyi-kérdés mind a mai napig kibeszéletlen, emiatt „addig nem szerencsés szobrot állítani neki, amíg megítélésében nincs szakmai és társadalmi konszenzus". MTI. Erdély.ma 2012. június 30.A nagy kérdésVictor Ponta és Robert Fico. A feltámadt kisantant. Ponta csinált „ügyet” Nyirő temetéséből. A temetés szervezése ugyanis több mint egy éve folyt, a magyar és a román illetékesek mindenben megegyeztek – és akkor jött a kormányváltás. Jött Ponta, és előre megígérte, hogy a marosvásárhelyi orvosképzésben nem lesz magyar kar. Elődje, a jobboldali román kormány megteremtette végre azt, ami a világ legtermészetesebb dolga kellene legyen, de jött Ponta, ez a rossz külsejű lókupec, akitől senki sem venne használt autót, és visszavonta elődje intézkedését. Nagyon nem is indokolta. Csak. Jött Ponta, és bejelentette, hogy a választójogi törvényt és a közigazgatási beosztást a magyarság kárára fogja átszervezni. S mert ennyi gazemberséget azért mégsem tehetett volna meg szó nélkül, hát ráharapott Nyirő József újratemetésére. Azóta szó sem esik a magyar kar elvételéről és egyebekről – csak Nyirőről. Ponta – aki a saját alkotmánybíróságának döntéseire is magas ívben tesz – boldogan konstatálhatja, hogy az unióban mindezt nyugodtan megteheti. Fico is megteheti, és mindig is megtehette. Az EU a füle botját sem mozdította és mozdítja, amikor megfosztják állampolgárságuktól a felvidéki magyarokat. Az EU-t ez nem érdekli, a „művelt” világ erre nem érzékeny. Erre sem. A „művelt” világ a „melegolimpia” önmagukat sportolóknak tituláló nyomorultjai miatt aggódik. Hugh Grant meg a magyar médiáért aggódik. Istenem, pedig micsoda remek színész… Milyen kár… A „művelt” világ az önimádat büszke heverőjén fekszik. Romulus Augustulus a nyálát folyatja, és még nálánál is fiatalabb fiúkra vágyik. Odoaker pedig készülődik… De addig marad Ponta, Fico és a „művelt” világ. Marad a kisantant. Teljes egyetértésben a „nagy” antanttal. Mint annak idején s mint mindig. Egyre többször látom, hogy a Monarchia volt a legutolsó menedék. Nézem a csodálatos Parlamentünket, amely a Monarchia nemzetiségeinek is épült, ahol románok és szlovákok is ültek és felszólaltak. S bennünket gyaláztak már akkor is, ott is. S lett belőlük Ponta meg Fico. Az üres gyűlölet, az igazi ostoba kegyetlenség, a rémisztő frusztráció és a szűnni nem akaró bűntudat miatti engesztelhetetlenség fajtiszta példányai. S ővelük vannak a hazai „ugyanilyenek”. A kisantant belső katonái. Jászi Oszkár, Garbai, Linder Béla, Cserny, Szamuely utódai. És bizony Lukács György „ovisai”. Mind-mind együtt. Nem változik soha semmi sem. Csak a versek feleselnek egymásnak – ugyanarról. „A romlás vagyok, a hanyatlásvégi Róma: jönnek a szőke és roppant barbárhadak s a Birodalom únt akrosztikont farag s stílusát bágyadó alkonyat aranyozza.” Baudelaire még csak dekadens. Kosztolányi már realista: „Az önimádat büszke heverőjén fekszem nyugodtan, s a paplanomra sárgán hull éji villany, nappali verőfény. Füst és kávé között henyélek, mivel a dolgom, végzetem csak annyi, hogy élek.” A dekadencia és a realizmus között pedig egy befejezett és egy közelgő világháború nyújtózkodik – és a kisantant. Ölik, pusztítják, levágják, meggyalázzák a maradék kis magyar világokat mindenütt, kívül-belül, s minekünk még védekezni sem illendő. Sőt: védekezésünk felháborító. Hiszen kérdés csak egy van, s ezt már Illyés is tudta: „Pusztul a nép – kezdtem. Hangom elakadt. – A magyarság… Mit? Magyarok? – hangzott. – Csönd, te zsidógyűlölő! – Pusztul a nép… Hallgass! Ne beszélj itt másról! A kérdés Egy volt és leszen is: antiszemita vagy-é?” Illyés sorai 1939-ből valók. És most tessék csak nyugodtan, higgadtan végiggondolni: lett más kérdés azóta? Nem lett. Akkor pedig mondjuk ki végre: ez minekünk nem kérdésünk többé. Eluntuk. A kérdést is és az aljas kérdésbe bugyolált ocsmány állítást is. És a szándékokat, amelyeket szolgál. Eluntuk a kisantantot is. Ideje van önmagunknak végre. Bayer Zsolt Magyar Hírlap. Erdély.ma 2012. november 29.December elsejére emlékezveMi történt Gyulafehérváron? Az erdélyi román politikusok politikai propaganda céljából szervezték meg a gyulafehérvári nagygyűlést. Céljuk meggyőzni a világot arról, hogy a románság egyöntetűen kiáll Erdély Romániához csatolása mellett. 1228 küldött, öt román püspök, 129 esperes, a megszálló román hadsereg egységei, valamint nagyszámú ideutaztatott tömeg jelenlétében az ünnepi mise után meghallgatták Vasile Goldişt, aki felolvasta a korábbi éjszaka megszerkesztett határozatot. Elmondta, hogy 1800 év után a románság ismét visszaállítja Dácia határait, így Erdély, a Bánság ismét Románia része lesz. Olyan apróságról már nem szólt, hogy a követelt területen a románság csupán 43 százalékarányt alkot. Kimondják az „ideiglenes autonómiát”, demokratikus szabadságjogokat ígérnek, azaz „teljes nemzeti szabadságot”. Megígérik, hogy „mindenik népnek joga van a maga neveléséhez és kormányzásához saját anyanyelvén, saját közigazgatással, saját kebeléből választott egyének által”. Bár Románia nem kapta meg a Magyar Alföld nagy részét is, de a neki ajándékozott területen sem alkot túlnyomó többséget. Számarányuk az elcsatolt területeken 53 százalékra emelkedett, azonban Erdély lakosságának közel 47 százalékát alkotó más nyelvű népek véleményére senki nem volt kíváncsi nemcsak Gyulafehérváron, de Párizsban sem! Az Apponyi Albert vezette magyar küldöttség hiába kérte a népszavazást. Nem engedélyezték, mert jól tudták, hogy az erdélyi románok polgári demokráciához szokott része nem adná voksát az elmaradott, félfeudális Romániához való csatlakozásra. Annak ellenére, hogy nemzeti egyenlőséget, arányos képviseletet, anyanyelvű közigazgatást, oktatást ígértek, már ekkor látható volt a kisebbségek sanyarú jövője. Az egyik román politikus, Ştefan Cicio Pop 1918. december elsején kijelentette: tiszteletben fogják tartani a kisebbségi jogokat, még akkor is, ha valaki „piros-fehér-zöld ruhát” hord. „Nem az én programom” 1918-ban sokan féltették az erdélyi demokráciát és az itt kialakult életminőséget. Nagyon sokan tudták azt is, hogy Erdély Romániához csatolása békétlenséget teremt Erdély népei között. Többen hangot is adtak ennek, hisz mindenki számára érzékelhető volt az a gazdasági pezsgés, az a liberális polgári társadalom, amelyben a háború előtt éltek. Ez még távolról sem volt összehasonlítható az elmaradott gazdasági és politikai fejlettségű romániai viszonyokkal. Azonban a nagy román egység színes fátyla miatt sokan abban a hitben ringatóztak, hogy Erdély fel fogja emelni Romániát. Nem tudhatták, hogy a jogállamiság egy fanarióta szellemiségű országban nem könnyen teremthető meg. Amint megtapasztalhatták, még 93 év után is Románia Európa egyik legszegényebb országa, amely a közösségi jogok elismerése helyett a nemzeti beolvasztás politikáját folytatja. A románokat továbbra is az elképzelt dákoromán történelmi maszlagon nevelik, hogy képtelenek legyenek a másság elismerésére. Erdélyben a jogállamiság intézményrendszere már korán kiépült. A 17. században a híres török utazó, Evlia Ĉelebi azt írta, hogy az erdélyi románok „mind azt mondják, hogy a »jog és igazság« Erdély országában van”, mert odahaza, Iflak (oláh) tartományban az uraik „szerfölött” erőszakoskodnak. Az Erdélybe betelepülő románság a települések szintjén helyi önkormányzattal rendelkezett. Számukra már a 16. század második felében püspökséget szerveztek, a 17. században román iskolákat alapítanak, ösztönzik a román nyelvű oktatást. Magyarországon a magyar államnyelvet is csak 1880 táján kezdik tantárgyként oktatni, akkor, amikor a románok alig 6 százaléka ismeri az államnyelvet. Az erdélyi románoknak 1900 táján több ezer iskolájuk működik, több, mint a Kárpátokon túl. Egy gazdaságilag erősödő, fejlődő román nép él Erdélyben, amely 1848 és 1918 között a földbirtokait megtízszerezte. Mindezt akkor, amikor Óromániában a tömegek, köztük a parasztság sorsa katasztrofális. A román hatóságok az 1907-es éhséglázadás idején tankokat, katonaságot küldenek a felkelés leverésére, mintegy 11 000 román parasztot gyilkoltatnak le. A 20. század elején Romániában a középkori büntetés, a botozás a mindennapi élet része. Ezt az erdélyiek is megismerhették, mert az Erdélybe bemerészkedő román hadsereg első dolga ennek bevezetése. Az új helyzetben, amikor a nagy egyesítés tündéri fátyla mögül egyre jobban előtűnt a zord valóság, egyre több erdélyi román is rájött arra, hogy az erdélyiség érték. 1918 őszén Jászi Oszkár és más magyar vezetők felajánlották Erdély nemzetiségi alapon való átszervezését, olyan kerületek, kantonok rendszerének kialakítását, amely lehetőséget teremt a két-, sőt, háromnyelvűség biztosítására svájci minta alapján. A kantonokban a különböző nemzetiségűek, köztük a románok, helyi területi önkormányzatuk keretében nemcsak kulturális, hanem az összes ügyük rendezésére is jogot kaptak volna. Elmondható: a nagy román egyesülésnek az erdélyi románok is vesztesei. Ennek következménye a mai alacsony életszínvonal is. Alig vonult be a román hadsereg a védelem nélkül hagyott Erdélybe, már sok román rádöbbent arra, hogy „nem ilyen lovat” akart. Ezek közé tartozott dr. Coriolan Pop, a Nagyváradon élő politikus, a Bihar megyei Román Nemzeti Tanács elnöke. Ő nyilatkozatban tiltakozott a román testvérek által megteremtett feudális demokrácia ellen. Neki már két hónap után elege lett Romániából. 1919. február elején minden tisztségéről lemondott azzal az indoklással, hogy: „a románoknak és magyaroknak jó barátságban, testvérként kell egymás mellett élniük”. Ehelyett egyéb történik „azt látom, hogy… ez nem az én programom” – írja. Ezt elmondhatja minden józan gondolkodású erdélyi, függetlenül attól, milyen nyelven beszél. Székelyeknél nem ünnep A románság nemzeti ünnepe az 1918-ban meghonosított erőszakos nemzetpolitika, a szélsőséges nacionalista magyarellenesség, a székelység provokálása, megfélemlítésére való törekvés miatt – jogosan – nem vált a székelyek ünnepévé. Gondoljunk csak arra az ellentmondásra, hogy amíg a gyulafehérvári határozatok alapján a románság a 43 százalékaránya alapján jogot formált Kelet-Magyarország Romániához csatolására, a 76 százalékarányú székelységnek megtagadják azt is, hogy hivatalos okmányokban használhassa Székelyföld nevét, zászlaját pedig üldözik, miközben a Románián belüli belső önrendelkezéséről, a területi autonómiáról még hallani sem akarnak. Némely román politikusnak az a véleménye: nincs olyan román ember, aki e kérdésről hajlandó lenne tárgyalni. Újabban akad felelős beosztású politikus is, aki még polgárháborús feszültség keltésének a lehetőségét is emlegeti, azaz a románok autonómiaellenes tüntetését. Mindezt akkor, amikor a román hatalom lázasan készül arra, hogy régiósítás leple alatt Székelyföld népét kisebbséggé degradálja, beolvassza egy nagyobb tartományba, ahol a döntés kikerül a helyi, a választott képviselet kezéből. Így érthetetlen az elvárásuk, hogy a közösségi jogoktól megfosztott székely magyar e napon velük ünnepeljen. Mindezt akkor, amikor a gyulafehérvári ígéreteket máig nem alkalmazzák. December elseje így vált a székely nép számára a kiszolgáltatottság, a másodrangú állampolgári státus szimbólumává. Kádár Gyula Háromszék Erdély.ma 2012. november 29.A nagy egyesülés: Trianon előszeleAz Erdélyi Fejedelemség egykori fővárosa 1918. december 1-jén a románok nemzetgyűlésének színhelyévé vált. Amit ma a románok nemzeti ünnepként ülnek meg, az az erdélyi magyarság számára Trianon előszelét jelentette. Ám az események nem minden előzmény nélkül vették kezdetüket. Az 1918-as nagygyűlés összehívása és az egyesülés kikiáltása nem hirtelen felindulásból elkövetett cselekedet volt. Fontos megemlíteni a románok részéről az egyesülés mellett szóló etnikai érveket. Iorga ezt írta a század elején: „Erdélyben és Magyarországon vad kézzel tépik le a román felírást a román iskolákról.” Ezzel szemben az akkori magyarországi románság jóval nagyobb százalékban tudott írni-olvasni anyanyelvén, mint a romániai. A különféle korabeli sajtótermékek tele voltak az Erdélyben élő románságot ért igazságtalanságokkal. „A román föld nem pusztán a mai Romániából áll. Román föld minden hely, melyen a mai napig nemzetünk többségben lakik, román föld Erdély egész hegyi vára, Máramaros, a Temes vidéke” – írta Iorga a 20. század elején. A nagygyűlés A decemberi eseményt hosszas tárgyalások előzték meg, ugyanis nem volt egységes álláspont Erdély sorsát illetően. Az előértekezleten Vasile Goldis az erdélyiek nevében autonómiát javasolt Románián belül, amelynek kereteit egy későbbi időpontban összehívandó alkotmányozó gyűlésnek kellett volna meghatároznia. Ezt azonban a többség elvetette, s a teljes elszakadás mellett döntött. Magyarországon 1918 őszén tudatlan és képzetlen forradalmárok vették kezükbe a hatalmat. A háborús veteránoktól elvették puskáikat, miközben Erdélyben a románoknak fegyvereket osztogattak, nemzetőrséget szerveztek. A gyulafehérvári gyűléssel kapcsolatos döntés november 21-én született meg, a küldöttek sorra járták a megyéket, hogy mozgósítsák a szavazókat. December 1-jén százezernél is több tüntető jelent meg az 1228 küldött támogatására, ahol kikiáltották az egyesülést a Román Királysággal. Felkészületlen magyarok Kétségtelen, hogy a románság december 1-jei harcos, ám szervezett fellépése befolyásolta az Erdély sorsával kapcsolatos későbbi nemzetközi döntéseket. Az első világháború sajnos úgy érte a magyar államot, hogy még szinte semmit sem tett a román irredentizmus ellen. A román propagandahadjárat sikerrel járt, s bár nyilvánvaló, hogy Románia önerőből soha nem lett volna képes más államok területét elszakítani, mégis megteremtette politikai és lelki alapját Nagy-Románia létrehozásának. Ma már azt is tudjuk, hogy a Károlyi-kormány határozatlansága, fejvesztettsége, valamint Jászi Oszkár nemzetiségi miniszter nem éppen józan ítélőképessége nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Erdély elszakadjon Magyarországtól. Be nem tartott ígéretek Az egyesülés után két évvel a Keleti Újság a románok szemére hányja saját ígéreteik megszegését: „Nem kell egyenként végigmenni a gyulafehérvári pontokon, hogy az általuk tervbe vett alakulás és a jelenlegi helyzet között tátongó űrre rámutassunk. Teljes nemzeti szabadságot ígérnek azok, önkormányzatot, az anyanyelv szabad használatának jogát, autonóm igazgatást. Helyettük a szupremácia átkos elvének megvalósítását láthatjuk az egész vonalon. Demokratikus kormányzatot, amely helyett szakadatlanul tart a kivételes állapot. Teljes sajtószabadságot, gyülekezési és egyesülési jogot, amelyet csak hírből ismerünk már. Radikális földbirtokreformot, amelyet azonban a többi nemzetek ellen éleztek ki. És mindezt ugyanazok, akik a gyulafehérvári pontokat meghozták, akik hitet tettek mellettük, és kezeseinek vallották magukat.” A felháborodás magyar részről jogos volt, főleg, ha elolvassuk a Gyulafehérvári Kiáltványban tett ígéreteket: „Az új román állam megalakításának alapelveiként a Nemzetgyűlés kinyilvánítja a következőket: 1. Teljes nemzeti szabadság az összes együtt élő nép számára. Minden nép saját kebeléből való egyének által, saját nyelvén fog élni a közoktatással, közigazgatással és igazságszolgáltatással. Minden nép a hozzátartozó egyének számarányában képviseleti jogot fog kapni a törvényhozásban és az ország kormányzásában. 2. Egyenlő jogosultság és teljes felekezeti szabadság az ország összes felekezetének.” Ezek voltak az ígéretek 1918-ban. Ha jól belegondolunk, mit sem változott azóta a romániai magyarság helyzete. Tiltakozó nagygyűlés Kolozsváron „Jöjjetek el Erdély magyarjai vasárnapra igazságos Mátyás szobra alá, hogy százezer magyar torokkal kiáltsuk ki az egész világnak: mi igazságot és szabadságot akarunk!” – szólította tiltakozásra a magyarokat a korabeli sajtó. Az Ellenzék című lap szerint kétszázezer embert vártak december 18-án Kolozsvár főterére, „hogy hangot adjon huszonhat vármegye magyarsága szavának… Élni akarunk. És szabadságot akarunk. Századokig voltunk Ausztria rabszolgái. Nem akarunk újabb elnyomás alá kerülni. Nem akarunk uralkodni más nemzeten. De nem tűrjük és el nem viseljük, hogy felettünk más nemzet uralkodjon.” Kelet-Magyarország Kolozsváron összesereglett, „különböző vallású és fajú népei” kijelentették: Magyarországgal egyazon közösségben kívánnak élni, s a csonkíthatatlan Magyarország keretén belül követelik minden itt lakó nemzet számára a teljes egyenlőséget, szabadságot és önkormányzatot. Pár nappal később, december 24-én aromán királyi csapatok megszállták Kolozsvárt… Nánó Csaba Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2013. január 25.Rossz kérdés?Megvan a pikantériája annak, ha egy adott politikai családhoz tartozó párt vagy szervezet politikai számításból a fő riválisnak számító másik nagy politikai tömb képviselőjével kokettál. A felszínes szemlélőtől épp úgy megkaphatja a politikai szélkakas minősítést, mint az alapos elemzőtől, különösen, ha ezt nem csak országon belül teszi. Hogy az RMDSZ már a választások előtt titkos megállapodást kötött az USL-lel, egyáltalán nem meglepő, mondhatni egyenesen következik az 1996 óta érvényes Neptun-logikából, amely olvasatukban az egyetlen út: a bölcs kompromisszumok, a tudatos építkezés, a kis lépések politikájának útja. Az autonomista tábor optikájában pedig az elvtelenség, az önfeladás, a perspektívátlanság és középtávú felmorzsoltatás útja. Az azonban, hogy Markó Béla az RMDSZ nevében az MSZP-vel paktál, nos, ez az RMDSZ saját retorikájával sem egyeztethető össze, és biztosan nehezebb lesz eladni a választói bázisnak. A mai MSZP, amelynek megnyilvánulásaiban az egykor még hangsúlyos nemzeti politika már nyomokban sem fedezhető fel – képviselői vagy kiléptek, mint Szűrös Mátyás és Pozsgay Imre, vagy beálltak a sorba, mint Tabajdi Csaba –, ma érdemben nem különbözik az SZDSZ-től. Egyenes ági leszármazottja a Magyarországot tönkretevő Károlyi Mihály és Jászi Oszkár nevével fémjelzett, magát eufemisztikusan polgári radikálisnak nevező kozmopolita, nemzetellenes szabadkőművességnek. Az MSZP nem nemzeti politikát akar másképp, hanem ott vágott alá az elmúlt két évtizedben a nemzetpolitikai törekvéseknek, ahol tudott: ha kellett, önfeladó, a határon túli közösségek kinyilvánított akarata ellenére megkötött alapszerződésekkel, ha kellett, egy követ fújva a náci ihletettségű Beneš-dekrétumok ügyében a szlovák féllel. A sor folytatható a 2004-es népszavazáson át 2005. szeptember 26-ig, amikor a Gyurcsány-kormány kezdeményezésére a magyar parlament megszavazta Románia uniós csatlakozásának feltétel nélküli támogatását, miközben tudni lehetett, hogy középtávon nem adódik még egy lehetőség, amikor Magyarország diplomáciai nyomás alá képes helyezni nagyobb és gazdagabb szomszédját. A Kolozsváron Markó Bélával közösen fellépő, tárgyaló és együttműködést aláíró Mesterházy Attila úgymond bocsánatot kért a 2004-es népszavazás idején tanúsított MSZP-s magatartásért. Szerinte rossz politikai kérdésre rossz választ adott a párt. Érdekes lenne megtudnunk, hogy miért is lett volna e népszavazáson feltett politikai kérdés „rossz”? A magyar állampolgárság kiterjesztése nemzetpolitikailag már sokkal hamarabb indokolt lett volna, a népszavazást kezdeményező Magyarok Világszövetsége 1996-ban rögzítette alapszabályában és programjában e célt, majd mindent elkövetett, hogy a politikumot megnyerje az ügynek. Mindhiába. A népszavazás ultima ratio volt, amely, ha nem is vezetett azonnal sikerre, megágyazott a 2010-es döntésnek. Ha 2004-ben a népszavazás nem teszi hónapokra az egyik legfontosabb közéleti témává a kérdést, ha nem teszi kikerülhetetlen nemzetpolitikai problémává, akkor nem valószínű, hogy ma meglenne a határok feletti nemzetegyesítésnek e lehető legszilárdabb jogi talapzata. A népszavazáson egyébként többségben voltak az igenek, s ha a népszavazási törvény nem követelne meg az érvényességhez igen magas, „fele plusz egyes” részvételt, vagy „negyed plusz egyes” azonos szavazatot, akkor a csekély többség dacára a parlament köteles lett volna a kérdést hamarabb szabályozni. A népszavazás azért csapódott le a nemzet köztudatában kudarcként, mert az eredmény nem volt kötelező érvényű. Az igenek csekély többsége azzal hozható összefüggésbe, hogy a kampány során az MSZP és az SZDSZ hazudott, légből kapott számokkal uszított a határon túli magyarok ellen. A népszavazás ugyanis csak arról szólt, hogy alanyi jogon kapja-e meg az állampolgárságot az, aki magyarságát igazolni tudja, arról nem, hogy ez kerül-e majd egyáltalán pénzébe a magyar államnak. S mivel a kérdés kétharmados szabályozást igényel, az MSZP nélkül nem is lehetett volna a népszavazást követően törvényt hozni, akár a következő ciklusban sem. 2004-ben még fel sem merült lehetőségként bármelyik politikai tábor kétharmados többsége. A valóság tehát az, hogy az MSZP cinikusan, egy nemzetpolitikai imperativusszal szembemenve a legérzékenyebb, legfájdalmasabb kérdésben, a szociális biztonság ügyében hangolta hamis érvekkel a választókat a határon kívülre rekedt nemzettestvérek ellen. Ezt próbálja most feledtetni Mesterházy Attila bagatellizálással, félremagyarázással és egy megfelelő időben, nagyon is jól megfogalmazott kérdés „rossznak” minősítésével. Nem kétséges, az utóbbi két évtizedben „inflálódott” a nemzetáruló minősítés, túl sokszor alkalmazták olyanok vonatkozásában is, akik nem szolgáltak rá. Jelen esetben azonban az MSZP és jogelődje, az MSZMP egész története szolgál dokumentációs háttérként e rövid politikai besorolás helytállóságának igazolására. S hogy az RMDSZ e társasággal szövetkezik, az sajnos azt jelzi, hogy az erdélyi magyarság jelentős részének bizalmát még mindig élvező szervezet nemcsak a szűk értelemben vett kisebbségpolitikai kérdések ügyében jár tévúton, hanem nemzetpolitikai alapállása is megváltozott. Ami rossz hír, még azoknak is, akik nem tartoznak a nemzeti önkormányzatból román versenypárttá lett szervezet szurkolói közé. Borbély Zsolt Attila Erdélyi Napló (Kolozsvár), 2013. június 6.S ha Erdélyt elveszik? – avagy a nemzeti összeomlás magyar útjaA fenti címet kapta az a trianoni megemlékező előadás, melyet az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács aradi szervezete és az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete szervezett kedden este a Jelen Ház nagytermében. A június 4-én, a Nemzeti Összetartozás Napján megtartott, videovetítéssel egybekötött tényfeltáró előadás zsúfolt teremben zajlott dr. Borbély Zsolt Attila politológus, az EMNT aradi szervezete elnökének irányításával. Az est meghívott előadója Fráter Olivér történész, a budapesti Miniszterelnökség Nemzetstratégiai Kutatóintézetének elnökhelyettese tömör, részletes összefoglalót tartott a nemzeti összeomlás sajátságos magyar útjáról. Az átfogó előadást az I. világháború előestéjétől a trianoni tragédiáig témába illő szavalatok tarkították: Pálfi Emese Reményik Sándor: Eredj, ha tudsz , Murvai Róbert Dávid Wass Albert: Láthatatlan Lobogó, Kiss Zsuzsa Wass Albert: A hontalanság hitvallása, míg ifj. Tóthpál Béla Reményik Sándor: Nagy Magyar télben című költeményét tolmácsolta az est folyamán. Fráter Olivér történészi pontossággal és részletekkel ismertette az országszakadáshoz vezető tragédia állomásait, mozzanatait, helyszíneit: a szarajevói merénylet – a világháború kitöréséhez vezető közvetlen ok, a román betörés Erdélybe, Tisza István 1918-as parlamenti felszólalása, majd tragikus halála, a Magyar Nemzeti Tanács megalakulása, a belgrádi fegyverszünet, a demarkációs vonal, a román katonaság betörése a gyergyóbékési és gyergyótölgyesi szorosba, Jászi Oszkár tárgyalásai a Román Komité képviselőivel (akik 26 erdélyi és kelet-magyarországi vármegyét követeltek), a marosvásárhelyi Székely Nagygyűlés, a gyulafehérvári Román Nemzetgyűlés, Philippe Berthelot tábornok aradi látogatása, a zászló-affér stb. A múlt iránt érdeklődő és a jelenben tenni akaró magyaroknak nem ismeretlen a trianoni tragédiához vezető út. A budapesti történész előadásában historia domusokból (egyházi intézmények fontosabb eseményeit tartalmazó könyv) olvasott fel idézeteket, mintegy alátámasztva mondanivalóját. „Nem arról van szó, hogy Trianon piros betűs ünnep lenne. Ez a Nemzeti Összetartozás Napja, meg kell tanulnunk szellemileg építkezni abból, aminek a veszteségeit és hátrányait el kellett szenvednünk. Meg kell találjuk a módját és lehetőségét annak, hogy ebből a széttagolt, felaprózott nemzetből hogyan lehet egy egységes és erős világnemzetet építeni” – zárta előadásár Fráter Olivér. A rendezvény befejezéseként Baracsi Levente belvárosi református lelkipásztor imát mondott a nemzetért, majd a régi és az új Magyar Himnusz közös éneklése zárta a megemlékező előadást. Demény Ágnes Nyugati Jelen (Arad) 2013. június 28.Az űrlap aljaAdy és a szabadkőművesek románca Izgalmas, szellemi értelemben pedig nagyon gazdagon rétegzett könyvet írt Raffay Ernő történész Szabadkőműves béklyóban címmel Ady Endre és a hazai szabadkőművesség kapcsolatáról. A kötetben nemcsak Ady pályájának és személyiségének ellentmondásossága sejlik fel, de az a céltudatosság is, amellyel a magyar nemzetállam lebontására törekedtek a szabadkőművesek. E kötet 1905-ig követi Ady és a szabadkőművesség kapcsolatát, de már készül a folytatása. A szerzővel, Raffay Ernővel Sinkovics Ferenc, a Magyar Hírlap munkatársa beszélgetett. – Ebből a könyvből botrány lesz. – Felkészültem rá, bár természetesen nem a botránykeltés szándékával írtam. Hosszú ideje kutatom a magyarországi szabadkőművesség történetét, s így jutottam el Ady Endréhez is, akit egyébként gyerekkorom óta csodálok mint költőt. – E csodálathoz képest ez egy eléggé kemény hangú, kíméletlenül realista, szinte mítoszromboló kötet. Mégis hogyan talált egymásra Ady és a magyarországi szabadkőművesség? – A hazai szabadkőművesség átfogó és fő célkitűzése a társadalom átalakítása volt. Ennek jegyében behatoltak, pontosabban be kellett hatolniuk a kultúra területére is. Pofonegyszerűen ment az egész. Tessék megnézni, a 19. század végén a belügyminisztériumi kimutatás szerint 7400 szabadkőműves tevékenykedett Magyarországon. Ha végigböngésszük a listájukat, akkor csak két fizikai munkást találunk közöttük, a többiek orvosok, mérnökök, református lelkészek – rabbi és katolikus pap elvétve akad közöttük –, valamint írók, művészek, bankárok. Legalább kétszáz olyan író és publicista nevét tudnám nagy hirtelen felsorolni, aki szabadkőműves volt. Csak úgy, kapásból: Veigelsberg Hugó (Ignotus), Bölöni György, Schöpflin Aladár, Kunfi Zsigmond, Kosztolányi Dezső, Szini Gyula, Nagy Endre és így tovább. Magától értetődik, hogy ők írásaikban is a szabadkőművesség eszmevilágát hirdették, hol direkt, hol alig felismerhető, de azért nagyon hatásos módon. Jászi Oszkár a Martinovics páholy főmestereként nyíltan ki is mondta 1911-ben, hogy mindenáron magához akarja csalogatni a magyar radikális baloldali kultúra legjelesebbjeit. – Nagy Endrét kevésbé ismeri a ma embere. Ki volt ő voltaképpen? – A politikai kabaré szülőatyja s egyben Ady barátja. Nagy Endre testvérbátyja, Grósz Menyhért orvos a nagyváradi László király páholy főmestere volt. Nagy rávette Adyt, hogy írjon bökverseket a politikai kabaré számára. És Ady írt is! Darabját tíz-húsz koronáért, ami nagy pénz volt akkor. – Ne szaladjunk annyira előre, inkább vizsgáljuk meg Ady és a szabadkőművesek első találkozását! – Adyt kezdetben senki sem tekintette kiugró irodalmi tehetségnek. Pontosan 1900. január 1-jén került a nagyváradi Szabadság című napilaphoz mint publicista. Ez a Szabadelvű Párt hivatalos városi és megyei lapja volt, tehát kormánypárti újság. A következő esztendőben Ady váltott, s május végén átment a Nagyváradi Naplóhoz, amely viszont kőkemény ellenzéki napilapnak számított. Közben írt a Nagyváradi Friss Újságnak is, igaz, ez már a bulvár világa, de itt jelent meg 1901-ben Ady egyik leghíresebb cikke, az egyházellenes Egy kis séta, amelyből komoly botrány kerekedett. A Szabadságnál és a Nagyváradi Naplónál találkozott azokkal a nála idősebb újságírókkal, szerkesztőkkel, akik lelkesen segítették eszmélését. Persze mindannyian szabadkőművesek. Itt elsősorban Várady Zsigmondra gondolok, aki a László király páholy főmestere s egyben Ady legfőbb mentora volt, vagy Laszki Árminra, a Szabadság főszerkesztőjére, aki pedig a páholy egyik alapító tagjának számított. – Hogyan állt ekkor Ady a költészettel? – Alig valahogy. Leghíresebb verse ekkoriban Az én menyasszonyom című költeménye, amelyet egyébként élete mind a négy vagy öt menyasszonyának is dedikált úgymond, de mindegyiknek más és más címmel. Ezekben az időkben még nem írt komoly politikai vagy magyarságverseket, sőt amikor Léda asszonnyal kiment Párizsba, ott is csupán tizenkét költeménye született a csaknem egy év alatt. Ady ekkor még nem hajtotta be a fejét a szabadkőműves kalodába, bár testvére, Lajos, aki szintén szabadkőműves volt Budapesten, azt írta, hogy „Bandit már kiszemelte magának a nagyváradi páholy, de párizsi utazása miatt nem kerítettek sort a felvételére”. Tett egy kisebb kitérőt 1905-ben, ekkor a darabontkormány sajtóosztályán dolgozott, politikai vezércikkeket írt havi 300 korona fizetségért. Soha másutt nem keresett ennyit. A darabontkormányhoz is egy szabadkőműves eszme, az általános és titkos választójog eszméje miatt sodródott, a kormány szerette volna bevezetni, de nem sikerült. – Mikortól azonosult Ady a szabadkőművesség eszméivel? – Kezdetben elég kialakulatlan volt a személyisége, ahogy már említettem, Nagyváradon érték az első komolyabb hatások mentorai részéről. Aztán 1905 és 1912 között tökéletesedett ez a tudás, de akkor már Jászi Oszkár és báró Hatvany Lajos keze alatt formálódott Ady Endre. Radikalizmusa kiteljesedett, Széll Kálmánt például egyszerűen csak hülyének nevezte ekkor írt cikkeiben, Prohászka Ottokárt pedig csuhás gazembernek. A katolikus egyház amúgy is folyamatosan a célkeresztjében volt mint olyan intézmény, amely „butaságban tartja a népet”. Különféle, szabadkőművesek által alapított jószolgálati egyesületek írattak vele cikkeket a Budapesti Naplóba, majd a szocdem Révész Béla bevitte őt a Népszavához, itt 1907-től jelentek meg politikai versei. Később az 1908-ban indult Nyugatban, majd az 1910-től megjelenő Világ című napilapban is. Ezeket az újságokat a szabadkőművesek pénzelték és tartották fenn. A Nyugat például azért kapta ezt a nevet, mert a francia szabadkőművesség s az általa elért eredmények utat mutató csillagként ragyogtak a hazai páholyok előtt. – Térjünk a lényegre! A pénzsóvárság vitte Adyt a szabadkőművesekhez? – Ady a magyar dzsentri legrosszabb költekező hagyományaival rendelkezett. Folyton pénzzavarban volt. Szállodákban lakott, étkezett, ivott, és persze a nők is sok pénzbe kerültek. Mindezt tudták róla a szerkesztőségek, és sokszor dupla honoráriumot adtak neki. Ezzel magukhoz láncolták a baloldali lapok, vagyis a Világ, a Népszava és a Nyugat. – Tehát valójában megvették? – Volt itt még valami. Ady betegesen nagyképű, öntelt figura volt, ezt többen leírták róla. Azt gondolta, ő a világtörténelem egyik legnagyobb költője. A szabadkőművesek lapjaiban egymás után jelentek meg a zsenialitásáról szóló ódák. Felismerték, hogy erre is szüksége van, ez is kell neki, egy sorban a pénzzel. Be kell vallani, a korabeli magyar írók, mondjuk úgy, Ady saját fajtája – Herczeg Ferenctől kezdve Móricz Zsigmondon át Tóth Béláig – zagyva, erotomán, züllött embernek tartották őt. Nem is segítették, nem is támogatták. Ady tehát egyszerűen rá volt szorulva a szabadkőművesekre. – Ilyen egyszerűen elfogadta ezt a béklyót? – Dehogy! Többször is megpróbált kitörni. Például 1907-ben, majd 1908-ban is fura vákuumba került. 1907-ben megírta a Zikcene, zakcene satöbbi című költeményét, amelyre akkor Hatvany Lajosék azt mondták, tipikusan antiszemita vers. Ha nehezen is, de idővel elcsitult ez a botrány, ám jött 1908-ban A duk-duk affér című prózája, amelyben támogatóira és barátaira támadt. Senkik állnak körülötte, senkik próbálják utánozni, írta. Rosszulesett ez azoknak, akik a kórházi, szanatóriumi számláit is fizették. De zűrök voltak a magánéletében is, megtudta, hogy Léda megcsalja, igaz, Ady viszont amikor elment esténként Lédától és a férjétől, rendszerint még betért valamelyik bordélyba. Háromszor kapott vérbajt, ezt Czeizel Endre említi A magyar költőgéniuszok sorsa című könyvében. Az 1912-es évben csábítja Jászi Oszkár a Martinovics páholyba a költőt, és ő be is lép, mint afféle utolsó menedékbe. Elsősorban Ady neve kellett a Martinovicsnak. Harmadik kitörési kísérlete Csinszka felbukkanásához kapcsolódik, vele akart mindent új alapokra helyezni. Hatvany ekkor már azt mondta Adyról, hogy költészetében óriási, emberileg viszont gyarló. – Gyarló? Nem inkább nyughatatlan és kiszolgáltatott egyszerre? – Ady ekkor már azt hitte, mindent megtehet. Fröcsög és vagdalkozik. A kötetben különben összeállítottam Ady „gyűlöletszótárát” is. Politikai versei amúgy jól megírtak és jól szavalhatók, de a tartalmuk arról tanúskodik, hogy a költő félreértette a magyarországi helyzetet. Erre mondta Szekfű Gyula, hogy Ady egy politikai analfabéta. Folyton a forradalmat várta és sürgette, ilyen értelmű verseket írt például a rendkívül harcos és agresszív Galilei körnek. Úgy gondolta, a galileisták, a szabadkőművesek és a szocdemek alkotják meg majd az új Magyarországot. Radikális, liberális és marxista eszmék egyvelege uralta a gondolatait. – Ön az elején azt mondta, rajongott Ady költeményeiért. – Igen. Feleségül vette Boncza Bertát, de folytatta züllött életét. Ő írta le, hogy Csucsán egy román cselédlánytól született egy kisfia is, őt majd Octavian Goga román költő neveli fel, aki megvette a csucsai birtokot, később román miniszterelnök lett. Amikor Ady megírta Óh, fajtám vére című költeményét, visszatérni látszott magyarságához. Istenes verseiből pedig úgy tetszik, egy züllött lélek kereste a megtisztulást, az Úrhoz vezető utat. Istenes költeményei világszínvonalra emelték Adyt, ez nem lehet kétséges. Magyar Hírlap/Történelemportál.hu Raffay Ernő legújabb könyve már megtalálható a nagyváradi Illyés Gyula és a Hobby Libri könyvesboltban. Raffay Ernőí. Szabadkőműves béklyóban. Ady Endre és a szabadkőművesség I. (1899-1905) /KárpátiaStúdió – Nagy Magyarország Könyvek Kiadó, Budapest/ (Átvéve Sinkovics Ferenc: Ady és a szabadkőművesek románca című cikke - Magyar Hírlap, 2013. jún. 13.) Reggeli Újság (Nagyvárad) 2013. szeptember 12.Tragikus sorsforduló és neuralgikus pontNagyvárad- Szerdán este a második félév első előadásával folytatódott az RMDSZ Bihar megyei szervezete által indított Szacsvay Akadémia Erdély a magyar történelemben című modulja. Ezúttal dr. Szász Zoltán professzor, az MTA Történettudományi Intézetének ny. igazgatója tartott előadást. Az egybegyűlteket köszöntő Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke bejelentette: a nagy sikerre való tekintettel a Szacsvay Akadémia immár „exportcikké” lett, hiszen a Kós Károly Akadémia Alapítvánnyal kötött megállapodás értelmében a Váradra eljövő meghívottak ezentúl Kolozsváron és Marosvásárhelyen is megtartják majd előadásaikat. Bevezetőjében dr. Szász Zoltán egyetemi oktató arról beszélt: Trianon a tatárjárás utáni magyar történelem legtragikusabb sorsfordulója, és a mai napig a társadalmi-politikai közgondolkodás neuralgikus pontja maradt. Az alapképlete nagyjából mindenki előtt ismert, a háború utolsó évében a Központi Hatalmak egyre több verességet szenvedtek bizonyos hadszíntereken, és az Osztrák-Magyar Monarchia belülről is meggyengült, majd felbomlott. Nemzetiségi tanácsok alakultak, melyeknek tagjai más államszerkezetben képzelték el a jövőjüket. A történelmi Magyarország különböző részeit megszállták a szomszédok, a Versailles-i békerendszer pedig a saját íze szerint új állapotokat rögzített úgy, hogy a történelmi Magyarország megszűnt. De mi vezetett idáig? A szarajevói merénylet után a monarchia úgy döntött, hogy büntetőhadjáratot indít Szerbia ellen, a nyomozás szálai ugyanis Belgrádba vezettek. Ezt gróf Tisza István magyar miniszterelnök konzekvensen ellenezte, mert tisztában volt azzal, hogy fennáll az orosz beavatkozás veszélye, és nem lehetett tudni, mi lesz a szomszédos államok magatartása. A későbbi viták során azonban német nyomásra feladta addigi álláspontját, és belenyugodott a történtekbe. Ez azért érdekes, mert az összeomláskor, amikor már az Antant szinte teljes győzelmet aratott, és felmerült a háborús felelősség kérdése, a győztes hatalmak kiemelten két személyiségre hárították ezt, II. Vilmos német császárra és Tiszára. A történész meglátásában a katonai verességek döntő oka a monarchia felbomlása volt, és minden más olyan nézet, mely kizárólag a nemzetiségi mozgalmakra helyezi a hangsúlyt, hamis vagy téves. Úgy fogalmazott: paradox módon a monarchia túl erős volt ahhoz, hogy az első csapások hatására összeomoljon. Német segítséggel egy ideig talpon maradt ugyan, de kivérzett. 1918 novemberében Padovában fegyverszüneti katonai megállapodás született, közben pedig forradalmak törtek ki, és az elszakadásban érdekelt nemzetiségi tanácsok alakultak, melyeknek előzménye az volt, hogy a birodalom osztrák felét föderalizálták, a magyar kormány azonban ebbe nem egyezett bele. Tisza elismerte: Károlyinak igaza volt, a háborút elveszítették, a cél a békekötés kell legyen. Szavainak nagy pszichológiai hatása volt a katonák körében. Szász Zoltán megítélésében tehát az őszi rózsás forradalom katonai forradalom volt, s vezetett Károlyi Mihály miniszterelnökségéhez. A frontról hazatérő katonák csinálták, ők lázadtak, vetettek véget a régi időknek. Tanácsköztársaság Az Antant-barát Károlyinak ezt a helyzetet kellett volna kezelnie, rendet, békét teremtenie, és ugyanakkor megőriznie az ország egységét, mert az emberek ebben reménykedtek. Idővel azonban megváltó helyett bűnbak lett belőle. Tisztességes volt, de nem politizált jól, mert mindenkinek próbált megfelelni. Külön fegyverszünetet kötött, ami demarkációs vonalakat határozott meg, melyeken túl a magyar közigazgatás megmaradt volna. Ugyanakkor előírta, hogy le kell szerelni a magyar katonákat, és az ország minden pontját megszállhatják a szövetségesek, ha a francia parancsnok úgy akarja. Közben Jászi Oszkár, a nemzetiségi ügyek minisztere kantonrendszert dolgozott ki Erdélynek, Károlyi pedig kétségbeesett hangú, túlzottan értelmiségi szövegű kiáltványt intézett az ország népeihez. Ekkor már túl voltak a két szakaszban zajlott aradi tárgyalásokon, melyen erdélyi román vezetők és magyar elöljárók vettek részt. Ezután a Román Nemzeti Tanács demagóg kiáltvánnyal fordult Európa népeihez, december 1-jére pedig nagygyűlést hívtak össze Gyulafehérvárra. Károlyinak nem volt elég serege a román előrenyomulás megakadályozására, és az országban különben is antimilitarista hangulat uralkodott. Egyetlen jelentős magyar haderő, a Székely Hadosztály létezett, viszont ettől az úri elit tagjai, később pedig a Tanácsköztársaság vezetői is féltek. Egyes történészek szerint Párizsban a világtörténelem legszakszerűbb békekonferenciájára került sor, melyen több mint 5000 személy vett részt, akik a magyar legenda ellenére értettek a szakmájukhoz, magyarázta a professzor. A Partium hovatartozásának meghatározásánál érdekes módon jelentős szerepet játszott a stratégiai horderejűvé avanzsált vasút, ugyanis az Antant intervencióra készült Szovjet-Oroszország ellen. Károlyi lemondott, pozícióba került Kun Béla, és létrejött a Tanácsköztársaság, mellyel a győztes hatalmak először hajlandóak lettek volna tárgyalni, azonban a szélsőséges baloldali diktatúra ártott Magyarország hírnevének. A helyzetet bonyolította, hogy Szegeden ellenforradalmi erőként kezdett kibontakozni a Horthy-rendszer, Bécsben az emigráns magyar arisztokraták áskálódtak, és a szociáldemokraták is abban reménykedtek, hogy megbukik a Tanácsköztársaság. Román-Magyar Unió Dr. Szász Zoltán arra hívta fel a figyelmet: kevésbé ismert tény, hogy 1919 júniusában felmerült egy román-magyar unió terve, pedig a korabeli sajtó ezt még 1932-ben is felidézte. Ennek lényege az volt, hogy Magyarország és Románia lépjen valamilyen, pontosan meg nem határozott államszövetségbe, melynek értelme az lett volna, hogy a román hadsereg megdönti a Tanácsköztársaságot, Magyarország pedig gazdasági közösséget alakít ki Romániával, mely hitelt nyújt számára. Erről szerződéstervezet is készült, mely kiküszöbölte volna a területi vitát. A keverékállam a jövőbeli fejlődés lehetőségét villantotta fel, Románia számára pedig azért lett volna előnyös a megállapodás, mert elkérte volna Békéscsabát is Magyarországtól. Az elképzelésről sajnos kevés hivatalos irat maradt fenn, pedig a korabeli napi jelentésekben rengetegszer említették. Magyar részről Bethlen, román oldalról pedig Ioan Erdélyi román ügyvéd szorgalmazta ezt. Bűnbakok és hősök Az előadó szerint a háború kérdésében egyszerre bűnbak és hős a meggyilkolt Tisza István, ő a háború igazi politikai áldozata. Károlyi Mihály sok szerencsétlen lépést tett ugyan, de tisztességtelent egyetlent sem, peche viszont, hogy a történelem túllépett rajta. Bűnbak lehetne Kun Béla is, ha a nagyhatalmak komolyan vették volna, a Tanácsköztársaság viszont sok kárt okozott. Ugyanez elmondható Horthyról is, ha arra gondolunk, hogy a rezsimjének első évére úgy tekintett az Antant, mint egy pokolian konzervatív berendezkedésre, sötét reakciós időszakra. Ciucur Losonczi Antonius Erdon.ro 2013. szeptember 13.Tragikus sorsforduló és neuralgikus pontNagyvárad. Szeptember 11-én, szerdán este a második félév első előadásával folytatódott az RMDSZ Bihar megyei szervezete által indított Szacsvay Akadémia Erdély a magyar történelemben című modulja. Ezúttal dr. Szász Zoltán professzor, az MTA Történettudományi Intézetének ny. igazgatója tartott előadást. Az egybegyűlteket köszöntő Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke bejelentette: a nagy sikerre való tekintettel a Szacsvay Akadémia immár „exportcikké” lett, hiszen a Kós Károly Akadémia Alapítvánnyal kötött megállapodás értelmében a Váradra eljövő meghívottak ezentúl Kolozsváron és Marosvásárhelyen is megtartják majd előadásaikat. Bevezetőjében dr. Szász Zoltán egyetemi oktató arról beszélt: Trianon a tatárjárás utáni magyar történelem legtragikusabb sorsfordulója, és a mai napig a társadalmi-politikai közgondolkodás neuralgikus pontja maradt. Az alapképlete nagyjából mindenki előtt ismert, a háború utolsó évében a Központi Hatalmak egyre több verességet szenvedtek bizonyos hadszíntereken, és az Osztrák-Magyar Monarchia belülről is meggyengült, majd felbomlott. Nemzetiségi tanácsok alakultak, melyeknek tagjai más államszerkezetben képzelték el a jövőjüket. A történelmi Magyarország különböző részeit megszállták a szomszédok, a Versailles-i békerendszer pedig a saját íze szerint új állapotokat rögzített úgy, hogy a történelmi Magyarország megszűnt. De mi vezetett idáig? A szarajevói merénylet után a monarchia úgy döntött, hogy bűntetőhadjáratot indít Szerbia ellen, a nyomozás szálai ugyanis Belgrádba vezettek. Ezt gróf Tisza István magyar miniszterelnök konzekvensen ellenezte, mert tisztában volt azzal, hogy fennáll az orosz beavatkozás veszélye, és nem lehetett tudni, mi lesz a szomszédos államok magatartása. A későbbi viták során azonban német nyomásra feladta addigi álláspontját, és belenyugodott a történtekbe. Ez azért érdekes, mert az összeomláskor, amikor már az Antant szinte teljes győzelmet aratott, és felmerült a háborús felelősség kérdése, a győztes hatalmak kiemelten két személyiségre hárították ezt, II. Vilmos német császárra és Tiszára. A történész meglátásában a katonai vereségek döntő oka a monarchia felbomlása volt, és minden más olyan nézet, mely kizárólag a nemzetiségi mozgalmakra helyezi a hangsúlyt, hamis vagy téves. Úgy fogalmazott: paradox módon a monarchia túl erős volt ahhoz, hogy az első csapások hatására összeomoljon. Német segítséggel egy ideig talpon maradt ugyan, de kivérzett. 1918 novemberében Padovában fegyverszüneti katonai megállapodás született, közben pedig forradalmak törtek ki, és az elszakadásban érdekelt nemzetiségi tanácsok alakultak, melyeknek előzménye az volt, hogy a birodalom osztrák felét föderalizálták, a magyar kormány azonban ebbe nem egyezett bele. Tisza elismerte: Károlyinak igaza volt, a háborút elveszítették, a cél a békekötés kell legyen. Szavainak nagy pszichológiai hatása volt a katonák körében. Szász Zoltán megítélésében tehát az őszi rózsás forradalom katonai forradalom volt, s vezetett Károlyi Mihály miniszterelnökségéhez. A frontról hazatérő katonák csinálták, ők lázadtak, vetettek véget a régi időknek. Tanácsköztársaság Az Antant-barát Károlyinak ezt a helyzetet kellett volna kezelnie, rendet, békét teremtenie, és ugyanakkor megőriznie az ország egységét, mert az emberek ebben reménykedtek. Idővel azonban megváltó helyett bűnbak lett belőle. Tisztességes volt, de nem politizált jól, mert mindenkinek próbált megfelelni. Külön fegyverszünetet kötött, ami demarkációs vonalakat határozott meg, melyeken túl a magyar közigazgatás megmaradt volna. Ugyanakkor előírta, hogy le kell szerelni a magyar katonákat, és az ország minden pontját megszállhatják a szövetségesek, ha a francia parancsnok úgy akarja. Közben Jászi Oszkár, a nemzetiségi ügyek minisztere kantonrendszert dolgozott ki Erdélynek, Károlyi pedig kétségbeesett hangú, túlzottan értelmiségi szövegű kiáltványt intézett az ország népeihez. Ekkor már túl voltak a két szakaszban zajlott aradi tárgyalásokon, melyen erdélyi román vezetők és magyar elöljárók vettek részt. Ezután a Román Nemzeti Tanács demagóg kiáltvánnyal fordult Európa népeihez, december 1-jére pedig nagygyűlést hívtak össze Gyulafehérvárra. Károlyinak nem volt elég serege a román előrenyomulás megakadályozására, és az országban különben is antimilitarista hangulat uralkodott. Egyetlen jelentős magyar haderő, a Székely Hadosztály létezett, viszont ettől az úri elit tagjai, később pedig a Tanácsköztársaság vezetői is féltek. Egyes történészek szerint Párizsban a világtörténelem legszakszerűbb békekonferenciájára került sor, melyen több mint 5000 személy vett részt, akik a magyar legenda ellenére értettek a szakmájukhoz, magyarázta a professzor. A Partium hovatartozásának meghatározásánál érdekes módon jelentős szerepet játszott a stratégiai horderejűvé avanzsált vasút, ugyanis az Antant intervencióra készült Szovjet-Oroszország ellen. Károlyi lemondott, pozícióba került Kun Béla, és létrejött a Tanácsköztársaság, mellyel a győztes hatalmak először hajlandóak lettek volna tárgyalni, azonban a szélsőséges baloldali diktatúra ártott Magyarország hírnevének. A helyzetet bonyolította, hogy Szegeden ellenforradalmi erőként kezdett kibontakozni a Horthy-rendszer, Bécsben az emigráns magyar arisztokraták áskálódtak, és a szociáldemokraták is abban reménykedtek, hogy megbukik a Tanácsköztársaság. Román-Magyar Unió Dr. Szász Zoltán arra hívta fel a figyelmet: kevésbé ismert tény, hogy 1919 júniusában felmerült egy román-magyar unió terve, pedig a korabeli sajtó ezt még 1932-ben is felidézte. Ennek lényege az volt, hogy Magyarország és Románia lépjen valamilyen, pontosan meg nem határozott államszövetségbe, melynek értelme az lett volna, hogy a román hadsereg megdönti a Tanácsköztársaságot, Magyarország pedig gazdasági közösséget alakít ki Romániával, mely hitelt nyújt számára. Erről szerződéstervezet is készült, mely kiküszöbölte volna a területi vitát. A keverékállam a jövőbeli fejlődés lehetőségét villantotta fel, Románia számára pedig azért lett volna előnyös a megállapodás, mert elkérte volna Békéscsabát is Magyarországtól. Az elképzelésről sajnos kevés hivatalos irat maradt fenn, pedig a korabeli napi jelentésekben rengetegszer említették. Magyar részről Bethlen, román oldalról pedig Ioan Erdélyi román ügyvéd szorgalmazta ezt. Bűnbakok és hősök Az előadó szerint a háború kérdésében egyszerre bűnbak és hős a meggyilkolt Tisza István, ő a háború igazi politikai áldozata. Károlyi Mihály sok szerencsétlen lépést tett ugyan, de tisztességtelent egyetlent sem, peche viszont, hogy a történelem túllépett rajta. Bűnbak lehetne Kun Béla is, ha a nagyhatalmak komolyan vették volna, a Tanácsköztársaság viszont sok kárt okozott. Ugyanez elmondható Horthyról is, ha arra gondolunk, hogy a rezsimjének első évére úgy tekintett az Antant, mint egy pokolian konzervatív berendezkedésre, sötét reakciós időszakra. Ciucur Losonczi Antonius Erdon.ro 2014. január 15.DicsőséglistaÉvfordulók, események régi témákat kavarnak fel nyugtalanítóan. Újraolvasom kedves kollégáim írásait és a hozzájuk fűzött kommentárokat ebben a rovatban. Megannyi alkalom a továbbgondolásra. A sajtóból nem derül ki, hogy a „Don-kanyar” magyar tragédiájának hetvenegyedik évfordulóján, a megemlékezések során hol és hogyan méltatták nagyméltóságú Horthy Miklós kormányzó úr szerepét a történtekben. “Nem a gyász a megfelelő alkalom!” – szinte halljuk. (Hát akkor mi?! Mohács, Világos, Trianon, Sztálingrád... ilyenkor nincs tanulság, csak gyász?) Bizonyos dolgokat mégis el kell mondani, a történelmi hűség kedvéért is, de kegyeletből is a mintegy 100-120 ezer doni halálos áldozat emlékére. Nyilvánvaló, hogy a veszteség „konkrét” oka az ellenség volt, hiszen ő gyilkolta le minden idők legnagyobb csatájában – igaz, a saját területén, a maga szempontjából jogos honvédő háborúban – az agresszor szerepébe kényszerített 2. magyar hadsereget. Morálisan fő bűnösnek a hitleri Németország tekinthető. Az 1942-es szovjet ellentámadás során elszenvedett vereség arra sarkallta a németeket, hogy az addiginál nagyobb mértékben vegyék igénybe szövetségeseik haderejét. A „meggyőzés” nem a belátásra és a jóindulatra, hanem a kötelezettségekre apellált, s hiába volt a magyar katonák felszereltsége katasztrofális (különösen az orosz télhez mérten, rosszabb egyébként a románokénál is), érvényesült a parancs: ha menni kell, menni kell. Horthy Miklós levélben biztosította Hitlert a magyar hadsereg részvételéről az oroszországi hadműveletekben. Ha halni kell, halni kell. Horthy Miklós azonban nem volt sem eszelős, sem cinikus. Amikor a fő katonai felelős, a hadseregparancsnok vitéz (mi más?) Jány Gusztáv vezérezredes 1943. január 24-én kiadta a hírhedt „A 2. magyar hds. elvesztette becsületét…” kezdetű hadparancsát, amelyben a katonákat gyávasággal vádolta, és a fájdalmas tragédia után még drasztikus fegyelmező intézkedéseket is kilátásba helyezett, a nemzeti felháborodás hatására Horthy a parancs visszavonására utasította Jányt – már márciusban. Úgyhogy aki akarja, csak rehabilitálja a maga számára lovas ellentengernagyot otthon, magánban (hivatalosan soha!), de legalább erről a veszteségről ne feledkezzen meg. Persze jó volna egyebekről sem (például arról, hogy Rejtő Jenő 1943 január elsején, Szerb Antal 1945 január 27-én halt meg, hogy most csak a kormányzó úr felügyelte állapotok januári magyar íróáldozatait említsük, jutott bőven más hónapokra is). És legalább ne nevezzék hazafinak Horthyt! Mert újabban egyre többen annak tartják. Miközben például Ady Endrét nem tartják hazafinak. (Amiben annyi logika tényleg van, hogy a kettőt egyszerre nem nagyon lehet.) Ady egyes jobboldaliak számára azért nem hazafi, sőt hazaáruló, mert nagyon rossz véleménnyel volt a klérus (Egy kis séta, ugye, amelyért ült is egy alapos kijózanodásnyit), de mondhatni általában a haladásellenes, konzervatív jobboldal nézetei, politikája és viselt dolgai iránt. Persze akár hidegen is hagyhatna, hogy elvakult ragyabunkók Ady Endrét hazaárulónak tartják. Hagyhatna – de mégsem hagy, már a közírói szolidaritás okán sem. És azért sem, mert az ilyen laza atyafffyak lehazaárulózzák (más minősítésekről és fenyegetésekről nem is beszélve) azokat a kortárs publicistákat is, akiknek fáj, ha jelenlegi urai tönkreteszik Magyarországot. Tessék csak kommenteket olvasni. A magyar szenvedés fájt legjobban az igazi hazafi Adynak is. Hogy mindjárt kitágítsuk az „értelmezési tartományt”, mondanak még valamit azok a sorok, hogy: „Ujjunk begyéből vér serken ki, / Mikor téged tapogatunk, / Te álmos, szegény Magyarország, / Vajon vagy-e és mink vagyunk?” Ez a végső nagy kérdés. Amely régebbi, mint gondolnánk. A hazaárulózás még csak nem is Adyval kezdődött. A baloldal és a liberálisok kirekesztése a nemzetből a jobboldalnak több mint egy évszázados törekvése. „Kitessékelni” (Illyés Gyula kifejezése) azokat kellett, akik a „haza és haladás" fogalmait nem egymást kizáró, hanem éppenhogy együtt megvalósítható eszménynek gondolták. Nemzetietlennek, hazaárulónak, hazátlan bitangnak bélyegezték a szociáldemokratákat éppen úgy, mint az agrárszocialista szegényparasztok mozgalmait, a társadalmi betegségeket feltáró társadalomtudósokat éppen úgy, mint az új utakat kereső írókat, költőket és más művészeket. A nemzet nevében „fő-fő kitessékelők pedig, a nemzeti koalíció pártvezérei, igazi történelmi nevek viselői voltak: Kossuth Ferenc, Apponyi Albert, Andrássy Gyula." (Litván György: Magyar gondolat – szabad gondolat, 2008, idézi Vásárhelyi Mária.) Jászi Oszkár már 1907-ben így ír: „...közel van az idő, amikor a hazaáruló jelző megtiszteltetetés lesz ebben az országban". Ady pedig: „Vagyok olyan jó magyar, mint bárki. Csak az országos eszeveszettség idején kell magyar írónak ilyen gyanúsítások ellen védekezni. Nem hazaárulás, ha a magyar kultúrviszonyok valakit nem elégítenek ki. Sőt ez a legmagasabb hazafiság. Mert jelenti azt, hogy ez országot a legnagyszerűbbek között akarja látni az ember". Bizony, a legnagyszerűbbek között! Ott, ahol volt már, és ahol a haza haladásával lészen még, amikor majd bölcsen, világra nyitotta vezetik. Ugyanettől az eszeveszettségtől szenvedett a húszas-harmincas években a magyar szellemi-művészeti élet nem egy jeles személyisége. 1944-es Naplójában erről ír Márai Sándor – és félve idézem, nehogy emiatt hirtelen őt is balliberális bérencnek bélyegezze valamelyik Horthy-, Wass- vagy Nyírő-rajongó: „Ahhoz, hogy Magyarország megint nemzet legyen, megbecsült család a világban, ki kell pusztítani egyfajta ember lelkéből a »jobboldaliság« címkéjével ismert különös valamit; a tudatot, hogy ő, mint keresztény magyar ember előjogokkal élhet e világban (...) joga van tehetség és tudás nélkül jól élni, fennhordani az orrát, lenézni mindenkit, aki nem »keresztény magyar«, vagy »úriember«. S ez a fajta soha nem tanul. (...)" Bizony, sokan képzelik, hogy előjogokkal élhetnek. Mintha nem hetven év, hanem kettő sem telt volna el azóta! „Ez a fajta” még mindig nem tanul! És úgy tűnik, nincs mit tenni. A 2010-es választási győzelmét követően a Fidesz a szimbolikus politikát tettekre váltotta: gőzerővel zajlik a köztársaság, a jogállamiság, a nemzeti szellemi örökség lerombolásának folyamata, a kulturális talibanizmus. Idézzünk tovább Vásárhelyi Mária két évvel ezelőtti esszéjéből: „A szakmai és művészi teljesítménytől független, politikai indíttatású kirúgásokkal és kinevezésekkel, forrásmegvonásokkal, a működési feltételek jogi vagy anyagi ellehetetlenítésével, a baloldali és liberális szellemi elit elleni lejárató kampányokkal. A parlamentben a politikai uborkafára felkapaszkodott, ostoba és műveletlen senkik hazaárulózzák, gyalázzák a magyar szellemi örökség és a kortárs kultúra legkiválóbbjait, koncepciós eljárásokkal, koholt vádakkal, lejárató kampányokkal próbálják diszkreditálni a tudomány, kultúra és a művészet nemzetközileg elismert, autonóm személyiségeit. Miközben nemzetről, hazáról, hagyományról papolnak, jól láthatóan éppen számukra nem jelentenek semmit e fogalmak, eszközök csupán diktatórikus uralmi céljaik eléréséhez. A magyar baloldal és a liberálisok hosszú időre jóvátehetetlen bűne pedig, hogy évszázada hagyják magukat kirekeszteni a nemzetből és a hazából. Szellemi restségből, gyávaságból vagy valamiféle meghatározhatatlan gyökerű bűntudatból leszegett fejjel tűrik, hogy elvitassák tőlük magyarságukat, a haza és a nemzet iránti elkötelezettségüket. (...) Eljött az ideje, hogy a baloldal és a liberálisok – ha útját akarják állni a politikai és kulturális talibanizmus végső győzelmének – ne csak mondják, hanem el is higgyék Ady szavait, hogy vannak olyan jó magyarok, mint bárki.” Szándékosan nem tértem ki a sajtóra, már azért is , mert feszélyez áldozatainak gyávasága, opportunizmusa, nem ritkán „átállása”. A fentiek figyelembe vételével is azonban ne higgyük, hogy például a Magyar Krónika indítása amolyan ártatlan, kedélyes akció. Ellenkezőleg – egyik fő végrehajtó szerafinjának együgyű candide-izmusa ellenére – a szóbanforgó kulturális talibanizmus giccses groteszkségében is aggasztó ideológiai propagandaeszköze. További problematikusságai csak ez után következnek. Ágoston Hugó maszol.ro, 2014. május 29.Államálmok Erdélyben (I.)Erdély és az erdélyi magyarság történelmi sorsát az Osztrák–Magyar Monarchia világháborús veresége döntötte el. A történelmi Magyarország délkeleti területeit hamarosan a nagy-román állam kebelezte be, a Bánságon a szerb állammal osztozva. 1918. október 12-én, a Román Nemzeti Párt Nagyváradon bejelentette, hogy nem ismeri el a magyar törvényhozást. A magyar politika már elkésett az államnak a nemzeti autonómia elve alapján való újjászervezéséről, megőrizendő annak történelmi kereteit. Kudarcba fulladtak Jászi Oszkár november 13-i aradi tárgyalásai is a román nemzetiségi vezetőkkel. Wilson amerikai elnök, még a háború lezárulása előtt, egy 150 fős munkacsoport elemzésén alapuló, 14 pontba tömörített békejavaslatot tett. A tanácsadója, Edward M. House ezredes által véglegesített elvek előírták, hogy az elkövetkezendő béketárgyalások nyíltak és átláthatóak legyenek, a háborús okok megszüntetésével igazságos és stabil béke jöjjön létre, mely biztosítja a békeszerető országok biztonságát, az erőszak és az önző agresszió megszűnését. Alapelvként fogalmazódott meg a minden néppel szembeni méltányosság, s annak jogossága, hogy egyenlő szabadságban éljenek. A javaslat 10. pontja előírja: „Ausztria–Magyarország népeinek, amelyeknek helyét a népek között megoltalmazni és biztosítani kívánjuk, legelső alkalommal lehetővé kell tenni önálló fejlődésüket”. Wilson februári újabb négy pontja szerint a népek akaratuk ellenére nem tolhatók egyik államból a másikba. A hadviselő felek a wilsoni javaslatot elfogadták ugyan, de a győztesek a békeszerződésekben ezektől eltekintettek. Voltak azonban, akik a wilsoni elveket komolyan vették, és azok alapján próbálták menteni régiójukat a területéhes kisebb, valamiképp a győztesek oldalára került államoktól. „Ezekben az időkben a wilsoni eszmék hatása alatt, az önrendelkezés mániájába esett az emberiség. Erdélyben is három köztársaság alakult meg, így Székelyföldön, Kalotaszegen és végül a Bánságban” – írja Ligeti Ernő. A budapesti Székely Nemzeti Tanács 1918. november 17-én tartott nagygyűlésén javasolták, hogy amennyiben a békekonferencia nem biztosítja a magyar állam területi integritását, akkor a magyar–román együttélést a wilsoni elvek alapján kantonális rendszerben biztosítsák. Ahol a székelység összefüggő többséget alkot, ott „független, szabad és szuverén köztársaságot alkothasson”, és kérték, hogy a békekonferencián számára is biztosítsanak képviseletet. Az SZNT vezetői, Jancsó Benedek és Ugron Gábor, Jászi Oszkárt is felkeresték javaslataikkal, aki támogatásáról biztosította törekvéseiket. Paál Árpád helyettes alispán a Székely Közélet december 8-i számában úgy vélte, hogy a magyarországi románság nem fogja megtalálni gazdasági kapcsolatait Nagy-Romániában, mert „az erdélyi román vidékek rászorulnak a magyar Alföld gabonájára és a gépipari termelésre, viszont a magyar Alföld is rászorul az erdélyi fára, sóra és egyéb ásványra. Ez a kölcsönösség olyan együttélést teremt, mely a politika mesterkéltségét túl fogja nőni”. Ezért a következőt javasolja: „Legyen külön Erdélyi Köztársaság a maga román, székely, szász és magyar nemzeteivel. Ezzel az alakulattal az előbbi magyar állam egységét sem zavarhatjuk, s politikai és nemzetközi tűzfészekké a magunk szülőföldjét nem tesszük, mert minden nemzet egyensúlyozottan megkapja a maga új államhatalmát is, meg a régi összefüggéseit is. Ez a külön államalakulat barátságos szomszédként fog állni Magyarország és Románia között, s a két régi állam testvéri szövetségének a létrehozása fog lenni”. Helyi szinten lemondana a történelmi Magyarország integritásáról, ha a wilsoni elveket, illetve az etnikai önrendelkezés elvét következetesen egész Erdélyben érvényesítenék. Gyárfás Elemér 1919 márciusában a Iuliu Maniunak készített tervezetben az önálló erdélyi államiságot, mint az erdélyi kérdés rendezése kulcsát, részletesen kidolgozta. Az önálló Erdélyi Köztársaság eszméjét Paál a román Kormányzótanács miniszterével, Romul Boilával folytatott tárgyalásokon is felvetette. Boila ezt ideális megoldásnak nevezte, de sajnálattal közölte, hogy a gyulafehérvári nemzetgyűlés határozata már ezen az eszmén túlmenő megoldást talált, és ehhez az antant is hozzájárult. Miután bebizonyosodott az önálló Erdélyi Köztársaság létrehozásának lehetetlensége, a Székely Köztársaság eszméje került előtérbe. Mezey Ödön és Paál Árpád köre egy emlékiratban rögzítette a köztársaság tervét. Az új állam Anglia és az Egyesült Államok protektorátusát kérné, és gazdasági szövetségre lépett volna a román és a szász nemzettel, Romániával és Magyarországgal. A köztársaság békés kikiáltására 1919. január 10-én került volna sor, azonban 9-én a román hatalom Paál Árpádot 36 társával együtt letartóztatta. Január 13-án Valer Neamţiu, a nagyszebeni Kormányzótanács által Udvarhely megyébe kinevezett prefektus, felkereste a házi őrizetben lévő Paál Árpádot és a szászok medgyesi hűségnyilatkozatához hasonló székely határozat kinyilvánítására akarta rávenni a helyettes alispánt. Paál a tárgyalásokat két feltétellel: a székelyföldi megyék vezetőinek szabad tanácskozásának, illetve a budapesti kormányzattal való kapcsolattartás biztosításával, valamint a Székely Köztársaság elve alapján vélte folytathatónak. Ezt azonban a román fél elutasította. Murvai Miklós Nyugati Jelen (Arad), 2014. május31. Államálmok Erdélyben (II.) Az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása Kós Károly számára nem jelentett tragédiát. Ellentétben a hivatalnokértelmiséggel, mely az államhoz ragaszkodott, Kóst népéhez, szülőföldjéhez kötötte a hűség, s mikor amazok az állam után vándoroltak, Kós hazajött népének szolgálni. Kós Károly és társai szervezkedni kezdtek, és Bánffyhunyadon bejelentették a Kalotaszegi Köztársaság megalakítását.Az elvi megalapozásához a kolozsvári Keleti Újság –amelynek szerkesztőségében ott találjuk Szentimrei Jenőt, Paál Árpádot, Zágoni Istvánt, Ligeti Ernőt és Kós Károlyt is – által terjesztett eszmék is hozzájárultak. Szerintük a köztársaság létesítésének gondolatát az teszi indokolttá, hogy a kalotaszegi magyarságot nagy román tenger veszi körül, és e nyelvsziget önálló állami berendezésének létjogosultságánál így mi sem természetesebb. A Köztársaság lakossága kb. 40 ezer lélekre tehető, pontos határvonalát nem ismerjük. ElnöknekAlbrechtLajost választották meg. Grandpierre Emil főispán egy küldöttség élén fölkereste a szebeni román Kormányzótanácsot, és javasolták, hogy Erdély magyarlakta területén magyar, a románon román, a vegyes lakosságú területeken vegyes legyen a közigazgatás, azonban a Kormányzótanács hallani sem akart javaslatukról. A Kolozsvárra visszatért küldöttség Apáthy Istvánt, Kelet-Magyarország főkormánybiztosát, akinek a békeszerződés aláírásáig a magyar államot kellett volna képviselnie börtönben találta. Ezzel megszűnt a mini állam léte is. Murvai Miklós Nyugati Jelen (Arad), 2014. június2. Államálmok Erdélyben (III.) „Duna-Tisza-Maros, erős karjai ölelték őt Az Erdélyi hegyek óvták a földjét, s a legelőt” – nosztalgiázik a költő a 24 napig élő Bánáti Köztársaságról. A történelmi körülmények folytán, az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlásának időszakára a Bánság a Kárpát-medence egyik legkevertebb etnikumú területévé vált, ahol a megfogyatkozott magyarság jelentős szerb és román népességgel, valamint – kisebb számban – bolgárokkal, görögökkel és bunyevácokkal élt együtt. Ilyen zűrzavaros etnikai viszonyok mellett várta a wilsoni elvek nevében osztozkodó antant-szövetségeseket, akik a Monarchia összeomlásakor, 1918 októberében minden oldalról betörtek Magyarországra. A Bánságra a szerb és román népesség nagy aránya nyomán hamarosan két „anyaállam” is igényt formált, a magyarokon kívül elsősorban a németek próbálták megmenteni a tájegységet a széthullani látszó állam számára. A kezdeményezés a polgári radikális Róth Ottó nevéhez fűződött, aki a Bánáti Néptanács október 31-i megalakítása után Temesváron magát elnöknek nyilvánítva, kikiáltotta a terület függetlenségét, egyúttal pedig a hadügyek irányítására Bartha Albertet nevezte ki miniszternek. Az új állam vezetői a függetlenség 24 napja alatt gyakorlatilag azzal kísérleteztek, hogy egy széleskörű autonómiát biztosító rendszerrel győzzék meg a domináns nemzetiségeket, hogy maradjanak – egy majdan föderálisan átszerveződő – Magyarország alattvalói. Ez a taktika nem feltétlenül volt kudarcra ítélve, azonban 1918 őszén, amikor az egykori nemzetiségek az államalapításra és az anyaállamokhoz való csatlakozásra is lehetőséget nyertek, az autonómia már egyáltalán nem volt vonzó ajánlat. A kudarc aztán néhány nap után teljesen nyilvánvalóvá vált, ugyanis az államocska „hadserege” képtelen volt szembeszállni a Bánság területére benyomuló antant-csapatokkal. A franciák november 19-ig a Bánáti Köztársaság egészét ellenőrzésük alá vonták, a köztársaság pedig november 25-én hivatalosan is megszűnt, miután a Szerb Nemzeti Tanács kimondta a Bánság délszláv állammal való egyesülését. A sokáig háborúval fenyegető román–szerb konfliktust a trianoni békeszerződés végül a történelmi tájegység kettéosztásával oldotta meg, miközben Magyarország csupán a Tisza és Maros szögének egy kicsiny szegletét tarthatta meg. Erdélyben ezzel lezárult a wilsoni elvek gyakorlatba ültetésének reménye. A béketárgyalások folyamán teljesen más modellek szerint döntöttek, mint a közigazgatási és hatalmi vákuumhelyzetben pozícióőrzésre törekvő közösségek lokális autonómia-tervei. 1918. december 1-jében sem az jelenti az igazi tragédiát, hogy a románság kinyilvánította elszakadási szándékát, hiszen ez az igény hosszú ideje a magyar kormányzat számára is ismert volt. A valódi tragédiát az jelentette, hogy a nemzetállami ambícióit valóra váltó Nagy-Románia később egy pillanat alatt elfelejtette a Gyulafehérváron tett nemes ígéreteket, és sokkal inkább arra törekedett, hogy a magyarság rovására élhesse ki vélt vagy valós nemzeti nagyságát, illetve törlessze korábbi sérelmeit. Murvai Miklós. Nyugati Jelen (Arad) 2014. november 1.1918. november 1. – A Bánáti Köztársaság kikiáltása„Életem legboldogabb napjai azok voltak, amelyeket falvakban, parasztok közt töltöttem.” (Bartók Béla, a Bánát egyik leghíresebb szülötte) 1918. november 1-jén kiáltotta ki Róth Ottó német származású polgári radikális politikus a független Bánáti Köztársaságot, mely utóbb mindössze 24 napig gazdagította Európa országainak sorát. Az államocska alapítója az etnikai szempontból ugyancsak sokszínű térséget egy – svájci mintára – kantonrendszerbe szervezett köztársasággal akarta megőrizni Magyarország számára, törekvése azonban a szerbek és románok által támogatott antantcsapatok bevonulása nyomán rövid időn belül elbukott. A Bánság – vagy Bánát –, melynek területét csak az 1718-as pozsareváci béke szabadította fel az oszmán uralom alól, a Duna, Tisza, Maros folyók és az erdélyi hegyek által körbezárt tájegységet foglalja magában. A történelmi körülmények folytán, az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlásának időszakára a Bánát a Kárpát-medence egyik legkevertebb etnikumú területévé vált, ahol a megfogyatkozó magyarság már a török korban is jelentős szerb és román népességgel, valamint – kisebb számban – bolgárokkal, görögökkel és bunyevácokkal élt együtt. A 18. századi Habsburg katonai közigazgatás aztán nagyarányú sváb betelepítést hajtott végre, az első világháború kirobbanásáig pedig szlovákok, illetve – nagyrészt a rohamosan fejlődő Temesváron letelepedő – zsidók érkezése varázsolta még tarkábbá a Bánságot. A tájegység tehát ilyen zűrzavaros etnikai viszonyok közt várta a wilsoni elvek nevében osztozkodó antantszövetségeseket, akik a Monarchia összeomlásakor, 1918 októberében Erdély, a Felvidék és a Száva felől is betörtek Magyarországra. A Bánságra a szerb és román népesség nagy aránya nyomán hamarosan két „anyaállam” is igényt formált, a zűrzavaros időszakban azonban az integer Magyarországhoz lojális etnikai kisebbségek – a magyarokon kívül elsősorban a németek, kisebb mértékben a bunyevácok – is tettek még egy utolsó kísérletet arra, hogy a tájegységet megmentsék a széthullani látszó állam számára. A kezdeményezés a polgári radikális Róth Ottó nevéhez fűződött, aki a Bánáti Néptanács október 31-ei megalakítása után Temesváron – magát elnöknek nyilvánítva – kikiáltotta a terület függetlenségét, egyúttal pedig a hadügyek irányítására kvázi-miniszternek nevezte ki Bartha Albertet. Az új országocska vezetői – a Károlyi-kormány pacifista politikájának következtében is – a függetlenség 24 napja alatt gyakorlatilag azzal a taktikával kísérleteztek, amit később – többek között – a Vendvidéken és Kalotaszegen születő köztársaságok alapítói is megpróbáltak sikerre vinni: a hungarus-tudatú etnikumok támogatásával, egy széles körű autonómiát biztosító rendszerrel akarták meggyőzni a domináns nemzetiségeket, hogy maradjanak – egy majdan föderálisan átszerveződő – Magyarország alattvalói. Ez a taktika nem feltétlenül volt kudarcra ítélve, azonban 1918 őszén, amikor az egykori nemzetiségek az államalapításra és az anyaállamokhoz való csatlakozásra is lehetőséget nyertek, az autonómia már egyáltalán nem volt vonzó ajánlat. Miután pedig a Bánságban a szerbek és románok komoly többséget képviselőtek, Róthék kísérlete már az első napokban sem sok eséllyel kecsegtetett. A kudarc aztán néhány nap után teljesen nyilvánvalóvá vált, ugyanis az államocska „hadserege” képtelen volt szembeszállni a Bánság területére benyomuló antantcsapatokkal, melyek november 7-én lépték át a határt. Róthék helyzetét jól mutatja, hogy miközben a vidéki szerb és román lakosság lelkesen támogatta a francia hadosztályokat, a köztársaság – tömegbázisát tekintve – tulajdon fővárosában, Temesváron is alulmaradt a megalakuló Szerb Nemzeti Tanáccsal szemben. Károlyi Mihály megbízásából Jászi Oszkár még egy utolsó kétségbeesett kísérletet tett arra, hogy lebeszélje a szerbeket az antanterőkkel való együttműködésről, útja azonban nem járt eredménnyel, a franciák pedig november 19-éig – Temesvárral együtt – a Bánáti Köztársaság egészét ellenőrzésük alá vonták. Róth és az államocska „kormánya” Budapesten talált menedéket, a köztársaság pedig november 25-én hivatalosan is megszűnt, miután a Szerb Nemzeti Tanács kimondta a Bánság délszláv állammal való egyesülését. Bár Róth Ottóék kísérletének bukásával Magyarország elvesztette a lehetőségét arra, hogy a Bánság sorsába beleszóljon, a területért folyó szerbek és románok közötti rivalizálás még hosszú ideig folytatódott. A sokáig háborúval fenyegető konfliktust a trianoni békeszerződés végül a történelmi tájegység kettéosztásával oldotta meg, miközben Magyarország csupán a Tisza és Maros szögének egy kicsiny szegletét tarthatta meg. Tarján M. Tamás Háromszék / Rubiconline Erdély.ma 2015. február 21.Románok és magyarokNéhány napja a budapesti Román Kulturális Intézetben jártam, hogy bemutassam Farkas Jenő barátom még egy évtizede megjelent (és most román fordításban is olvasható) XIII+I Párbeszéd című interjúkötetét, amely magyar és román írástudókkal készült beszélgetéseit adja közre. Az interjúalanyok között vannak magyarországi történészek, mint Romsics Ignác, Szász Zoltán, és jómagam, párizsi magyar történettudós, mint Fejtő Ferenc, román írók, mint a jó emlékezetű Ştefan Augustin Doinaş és Cornel Regman, olyan kiváló román történettudós, mint Alexandru Zub, akit fiatal temesvári egyetemistaként hosszú esztendőkre börtönbe zártak az ötvenhatos magyar forradalom iránt kinyilvánított szolidaritása miatt. Vannak nemzetközileg jól ismert francia történelemtudósok, mint Catherine Durandin (aki magyarul is olvasható, mert kiváló, elfogulatlan munkájában dolgozta fel a román nép történetét, határozottan elutasítva a román történetírás oly sok gondot okozó nemzeti mítoszait) vagy a nálunk is tisztelt francia történetíró François Furet és az ugyancsak közismert francia filozófus. Alain Finkielkraut. Valamennyien az európai tudományos élet kiválóságai, akiknek a közép-európai históriáról is mindig megfontolást érdemlő véleményük volt. Közöttük van régi barátom: Nicolae Balotă is, aki fiatal tudósként több mint egy évtizedet töltött el a bukaresti zsarnokság börtöneiben, majd a hatvanas évek közepétől figyelemreméltó tudományos pályát futott be, majd a nyolcvanas években elhagyta Romániát, német és francia egyetemek megbecsült professzora lett, miközben a mi irodalmunk gondozása körül is feledhetetlen érdemeket szerzett. Így nagy sikerű portrésorozatot adott közre (román nyelven) az erdélyi magyar irodalomnak olyan jeles egyéniségeiről, mint Kós Károly, Áprily Lajos, Kuncz Aladár, Karácsony Benő, Balogh Edgár, Dsida Jenő, Sütő András és mások. Ebben a munkájában a magyar-román irodalmi kapcsolatok, illetve a transzilvánizmus (az „erdélyi gondolat”) történetére is kitért. Balotă munkásságára, túl azon, hogy igen jó baráti kapcsolatban állottam vele, azért is fel szeretném hívni a hazai közvélemény figyelmét, mert kevés olyan román tudóst ismertem, aki az őhozzá hasonló széleskörű és elmélyült tárgyismerettel, valamint jóindulatú empátiával foglalkozott volna irodalmunk történetével. Scriitori maghiari din România című munkája 1981-ben Bukarestben jelent meg (azóta a marosvásárhelyi Mentor kiadó jóvoltából magyarul is olvasható!). Ez a műve irodalmunk külföldi befogadásának aligha túlértékelhető tényezői közé tartozik. Nos, a Román Kulturális Központban rendezett könyvbemutatón, amely természetesen két nyelven (románul és magyarul) zajlott, módomban volt felidézni a román írótársadalomban szerzett tapasztalataimat. Részben még az 1989-es bukaresti forradalmat megelőző időkből, midőn akadémiai ösztöndíjjal több alkalommal is Bukarestben, illetve Erdélyben jártam, és számos román és természetesen magyar kollégával kerültem közelebbi kapcsolatba. A magyar és a román tudományos élet (különösen a történettudomány) képviselői között, ez talán eléggé közismert, igen sok kérdésben hiányzik a nézetazonosság (ami, mármint a nézetazonosság magyar-német, magyar-olasz vagy éppen magyar-lengyel tekintetben természetes jelenségnek mondható). Már csak emiatt is különleges figyelmet érdemel egy olyan vállalkozás, vagyis Farkas Jenő interjúkötete, amely a tapasztalt nézetkülönbségek feloldására törekszik, és a közös európai értékek jegyében próbálja egymás közelébe terelni a magyar és a román tudományosság képviselőit. Erre annál is inkább szükség volna, mert miként azt a Szász Zoltánnal folytatott beszélgetésben olvashatjuk, a magyar és a román történészek dialógusa valójában hagyományosan a „süketek párbeszéde” volt.(Ezt magam is tapasztalhattam még a nyolcvanas évek elején, midőn a Magyar Tudományos Akadémia küldöttségének tagjaként vettem részt egy bukaresti, majd kolozsvári magyar-román történész konferencián.) Szász Zoltán ebben az interjúban valamennyire bizakodó, ugyanakkor valamennyire kételkedő is. Mint mondja: „nem szokatlan e kérdés (tudniillik a „süketek párbeszédének” kérdése) a történész számára, hiszen minden igényes kutató szeretne szabadulni a „süketek párbeszédétől” […] Az idő múlása is segít, a generációváltások is segíthetnek. De nem sokat! Az utóbbi évek kelet-európai fejleményei éppen azt jelzik, hogy az új emberek, új nemzedékek gyorsan kanyarodhatnak a nacionalizmus felé a kiútkereső kapkodásban.” Hadd hivatkozzam ismét az általam (és Farkas Jenő által is) nagyon tisztelt és szeretett Nicolae Balotăra, aki a vele készült interjú során például a következőkben emlékezik meg gyermekkori magyar kapcsolatairól: „Bennem a román, magyar, német szavak több szálon kötődnek a különféle gondolkodásmódhoz és kultúrához. Otthon a családban vagy a rokonokkal, gyermekkori barátaimmal együtt (a két világháború között) nemcsak egyetértésben éltünk, ami első hallásra talán felszínesnek tűnhet, hanem nyelvi, kulturális, mondhatnám mély lelki közösségben is. Ezt a közösséget soha semmi – a földrész, a világ, a kelet-európai országok >kis< vagy >nagy< történelmében történt változások – sem tudta megtörni bennem és a közeli rokonságomban.” Majd a következőket olvasom: „jóval később, a börtönéveim alatt, amikor erdélyi református és római katolikus, vagy erdélyi román görög katolikus papokkal találkoztam, a napnál világosabbá vált számomra, hogy a kommunista börtönökben átélt megpróbáltatások alatt, minden felekezeti különbség ellenére, milyen erős szálak fűztek egymáshoz. E kapcsolatok túlmutattak a vallásokon, mert reformátuson és katolikuson kívül találkoztam ott román ortodox vallásúakkal is, - igaz ők kevesebben voltak -, vagy tatár hodzsával. Most az erdélyi közösségről beszélek, olyan lelki közösségről, amelyet gyermekfejjel, vagy jóval később, a nehéz börtönévek alatt megtapasztaltam.” Az „erdélyi közösségnek” ez a gondolata, amely a Nicolae Balotăval készített beszélgetést átszövi, valójában az egész kötet „leitmotívjának” tekinthető. Farkas Jenő, aki maga is erdélyi származék, és ma is erős szellemi és morális kötelékek fűzik az erdélyi nemzetek (magyarok, románok, németek) kulturális örökségéhez, valójában ezt az örökséget eleveníti fel és állítja a jelenkori érdeklődés homlokterébe az interjú-kötet beszélgetései során. Tudom jól, hogy a magyar-román kapcsolatokról össze lehetne állítani egy – a jelen kötet szellemiségével ellentétes értelmű – másik dokumentum-sorozatot is: a kölcsönös sérelmekről, a gyakori kölcsönös bizalmatlanságról, az egymás ellen feszítő indulatok történelmi kirobbanásairól. A közös európai otthonosság, az erdélyi magyar kisebbség érdekei, tovább megyek: a magyar és a román nemzet érdekei mindazonáltal azt kívánják, hogy mindenekelőtt az ezeréves magyar-román közös múlt biztató törekvéseit és tapasztalatait idézzük fel – ezt teszi Farkas Jenő interjú-sorozata is. (Miközben természetesen nem hallgatja el az erdélyi magyarság szomorú tapasztalatait és jogos követeléseit sem!) A két nép küzdelemben és olykor egyetértésben eltelt ezeréves története igen sok biztató példát mutat, hogy csak olyan történelmi pillanatokra utaljak, mint amelyek Budai Nagy Antal, Hunyadi János, Bethlen Gábor, II. Rákóczi Ferenc, Kossuth Lajos alakjához, azután Ady Endre és Jászi Oszkár vagy éppen a két világháború között kibontakozó „transzilvánista” szellemi élet irányítóihoz: Kós Károlyhoz, Bánffy Miklóshoz, Tamási Áronhoz fűződnek. A magyar-román közös múlt bőséggel szolgáltat példát a kölcsönös megértésre és együttműködésre. „Rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk; és nem is kevés” – fejezte be A Dunánál című emlékezetes versét József Attila. Ez a tanítás ma is érvényes és időszerű – ezért szeretnék köszönetet mondani Farkas Jenőnek, valamint a Román Kulturális Intézet igazgatóasszonyának: Gabriela Mateinek, hogy alkalmat adtak nekem mindezek elmondására. Pomogáts Béla Népszav 2015. április 27.Bárdi Nándor: Paál Árpád Székely Köztársaság terve 1919-bőlA budapesti Székely Nemzeti Tanács 1918. november 17-én nagygyűlést tartott, ahol támogatásáról biztosította a kormány nemzetiségi politikáját. Javasolták, hogy amennyiben a békekonferencia nem tartja a magyar állam területi integritását: 1. a magyar–román együttélés a wilsoni elvek alapján kantonális rendszerben biztosíttassék, 2. ahol a székelység összefüggő többséget alkot, ott – nemzetközi garanciák mellett – „független, szabad és szuverén köztársaságot alkothasson”, 3. kérik a Magyar Köztársaság támogatását az államalakulat létrehozásában és abban, hogy biztosíttassék számára képviselet a békekonferencián. Továbbiakban kérik a székelyföldi Nemzeti Tanácsokkal való kapcsolattartás biztosítását, és egy bizottság kiküldése mellett döntenek, amelynek emlékiratba kellett volna foglalni a „Székely Népköztársaság” tervét. A Székely Nemzeti Tanács vezetői (Jancsó Benedek és Ugron Gábor) Jászi Oszkárt is felkeresték javaslataikkal, aki támogatásáról biztosította törekvéseiket. Az utóbb említett bizottság felállításáról, esetleges tevékenységéről nincs tudomásunk. A székelyföldi megyék közül egyedül Udvarhely álláspontját ismerjük a budapesti határozatokkal kapcsolatban. A béketárgyalásokon való részvételt támogatták, de a Székelyudvarhelyi Nemzeti Tanács „a székelyföldi külön köztársaság eszméjét egyelőre el nem fogadta”. Az ügyben a budapesti Székely Nemzeti Tanácshoz megbízottakat küldtek, és felvették a kapcsolatot a szász és kolozsvári román, illetve magyar Nemzeti Tanácsokkal is. Bethlen István ösztönzésére 1918. november 19-én létrejött egy előkészítő bizottság az Erdélyi Székely Nemzeti Tanács megalakítására, illetve a november 28-ra Marosvásárhelyre hirdetett székely nagygyűlés megszervezésére. Felhívásukban nem szóltak a Székely Köztársaságról, de a Kolozsvári Hírlap már az Erdélyi Székely Nemzeti Tanács feladatát egy önálló Székely Köztársaság alapjainak megteremtésében látta. A marosvásárhelyi baloldal, a helyi Nemzeti Tanács és a munkásság nyomására az előkészítő bizottság november 24-én feloszlott, és a nagygyűlés vezetését a Nemzeti Tanács vezetőinek adták át.6 A november 28-i többezres gyűlés helyeselte a kormány nemzetiségi politikáját és az integritáshoz való ragaszkodást. „ A világ népeihez” c. kiáltványuk Erdély megszállását és tervezett elcsatolását jogtalannak tekintette. Megoldási javaslatként Jászi – az aradi tárgyalásokon a románok által már elutasított – elképzeléseit támogatták. Nem választották meg az Erdélyi Székely Nemzeti Tanácsot, és a Székely Köztársasággal sem foglalkoztak. Ellenben létrehozták az Erdély-részi Magyar Nemzeti tanácsot azzal a céllal, hogy az majdan a megszállt területeken Magyarországot képviselje. A már említett udvarhelyi állásfoglalás a Marosvásárhelyi Nemzeti Tanács mint Székelyföldi Központi Nemzeti Tanács elismeréséről is ide kapcsolódik. A megszállás alatti gyülekezési és utazási korlátozások miatt azonban a létrehozott tanács nem tudta betölteni hivatását. Paál Árpád a Székely Közélet december 8-i (Székelyudvarhely román megszállását követő első) számában a gyulafehérvári román nemzetgyűlés határozatait értékelte. Úgy vélte, hogy a magyarországi románság nem fogja megtalálni gazdasági kapcsolatait Nagyromániában, mivel egyrészt a szászok és a székelyek területileg elválasztják őket a Román Királyságtól, másrészt „az erdélyi román vidékek rászorulnak a magyar Alföld gabonájára és a gépipari termelésre, viszont a magyar Alföld is rászorul az erdélyi fára, sóra és egyéb ásványra. Ez a kölcsönösség olyan együttélést teremt, mely a politika mesterkéltségét túl fogja nőni.” Ezért a következőt javasolja: „ Legyen külön Erdélyi Köztársaság a maga román, székely, szász és magyar nemzeteivel. Ezzel az alakulattal az előbbi magyar állam egységét sem zavarhatjuk, s politikai és nemzetközi tűzfészekké a magunk szülőföldjét nem tesszük, mert minden nemzet egyensúlyozottan megkapja a maga új államhatalmát is, meg a régi összefüggéseit is. Ez a külön államalakulat barátságos szomszédként fog állni Magyarország és Románia között, s a két régi állam testvéri szövetségének a létrehozása fog lenni.” Helyi szinten lemondana a történelmi Magyarország integritásáról, ha a wilsoni elveket, illetve az etnikai önrendelkezés elvét következetesen egész Erdélyben érvényesítenék. Az önálló erdélyi államiság, mint a kérdés rendezésének kulcsa, Gyárfás Elemér 1919 márciusi Iuliu Maniunak készített tervezetében részletesebb kidolgozásra került. Az önálló Erdélyi Köztársaság eszméjét Paál a román Kormányzótanács miniszterével, Romul Boilával folytatott tárgyalásokon is felvetette. Boila ezt ideális megoldásnak nevezte, de sajnálattal közölte, hogy a gyulafehérvári nemzetgyűlés határozata már ezen az eszmén túlmenő megoldást létesített, ehhez az antant is hozzájárult. Miután bebizonyosodott az önálló Erdélyi Köztársaság létrehozásának lehetetlensége Paál és környezete számára, a Székely Köztársaság eszméje került előtérbe. Az elképzelés az 1918 novemberi határozatok nyomán, a századelő Székely Kongresszusainak törekvéseire támaszkodva a székelyföldi tisztviselői ellenállás során 1918 decemberében – 1919 januárjában formálódott ki. December 18-án az egyik adóügyi tisztviselő jelezte, hogy szívesen kidolgozná a székely autonómia rendszerét. 21-én össze is ültek néhányan, és elhatározták egy emlékirat elkészítését, semleges államalakulat létrehozása érdekében. Ebben az ügyben a szomszédos megyékkel is felvették a kapcsolatot. A kezdeményező személyek: Mezey Ödön, Paál Árpád, Gál István, Puskás Lajos, Haáz Rezső, Kolumbán Lajos. 30-án a köztársaság terve mellett egy népszavazás lehetősége is felmerült. 1919 januárjában Paál Árpád mint helyettes alispán aktív propagandát folytatott Székelyudvarhelyen a Székely Köztársaság mellett.10 Január 4-re többekkel megállapodott már a köztársaság ügyében: a fegyverszüneti szerződés és a megszállás elismerése mellett akarták kikiáltani az önálló független székely államot. Ez gazdasági szövetségre lépett volna a román és a szász nemzettel, Romániával, Magyarországgal, Szerbiával, Lengyelországgal, Ukrajnával, Oroszországgal, illetve Svájc, Anglia és az Egyesült Államok protektorátusát kérte volna. 1919. január 5-én küldött ment Csíkszeredába azzal, hogy a köztársaság békés kikiáltására 10-én kerül sor. 9-én azonban Paált letartóztatták és akkor találták meg Gyergyószentmiklósra írt levelét, amelyben azt fejtegette, hogy a román impérium ellen a Székely Köztársaság lehet a megoldás. Három nappal később már a házi őrizetben kapott arról értesítést, hogy a háromszékiek a Székely Köztársaságot Budapesten tervezik kikiáltani akkor, ha a békekonferencia Magyarország felosztása mellett dönt. Január 13-án este Valer Neamþiu – a nagyszebeni Kormányzótanács által Udvarhely megyébe kinevezett kormánybiztos/prefektus – felkereste a házi őrizetben lévő Paál Árpádot13, és a szászok medgyesi nyilatkozatához hasonló székely határozat kinyilvánítására akarta rávenni a helyettes alispánt. Paál a tárgyalásokat a Székely Köztársaság alapján látta folytathatónak két feltétellel: a székelyföldi megyék vezetőinek szabad tanácskozásának, illetve a budapesti kormányzattal való kapcsolattartás biztosításával. Ezt azonban a román fél elutasította. Ugyanekkor fejezte be Paál 20 oldalas, e számunkban közreadandó kéziratát, Emlékirat a semleges, független székely államról címmel. A köztársaság magában foglalta volna a történelmi Székelyföldet, valamint Brassó és Kolozs, Maros–Torda megyék magyarok lakta területeit. Az államalakulat szükségességét a tömbmagyar terület mellett a székelység múltbeli jogi és politikai különállásával indokolta. Az elképzelt semleges államot gazdasági szerződések köthetik Magyarországhoz és Romániához. S ezt a semlegességet a nagyhatalmak garantálhatnák. Teljesen újak a belső berendezkedésre vonatkozó elképzelések. Az államosított erdővagyon adná az önálló állam gazdasági alapjait. Nagy állami beruházások révén új tisztviselő réteget és munka-milíciákat működtetne. A terv társadalompolitikai elképzelései utópisztikusak. Magában hordozza a századforduló óta szerveződő Székely Kongresszusok székelyföldi állami-iparfejlesztő ambícióit, az ezzel együtt jelentkező „székely-egység” kolletivizmussal együtt. Udvarhely megyében a készpénzgazdálkodás a háborús bizonytalanság nyomán került előtérbe. Paál úgy látja, hogy az érdekek nyílt felszínre kerülése, a pénz és az egyéni érvényesülési vágy a falusi lázongások okozója. Valójában az ún. hagyományos székely falu rendjének Bárdi Nándor: Paál Árpád Székely Köztársaság terve 1919-ből felbomlása zajlott, amelyet a visszatért katonák lázongása és a közigazgatás felbomlása felgyorsított. Paál nemzetközi helyzetmegítélése – az ázsiai és az európai fajok harca között közvetítő székelység szerepét illetően – távol állt a realitásoktól. A századforduló turanista, szociáldarwinista eszméi keveredtek a forradalmi messianizmussal. Nem tudni, hogy a megye vezetői közül mennyien osztották Paál nézeteit a már említett decemberi megbeszélések résztvevőin túl, de valószínű, hogy a fiatalabb városi értelmiség körében ezekről a kérdésekről körülbelül az emlékiratban olvasható toposzok, érvelések alapján folyhattak a viták. A ma mosolyra késztető gondolatok egy megyei közigazgatási apparátus felkészült vezetőjétől származnak: a felzaklatott vágyak, kapkodva alakuló jövőképekbe ad betekintést. Az akkoriban 10 ezer lakosú, főleg iparosok, kiskereskedők lakta város iskolái révén komoly értelmiségi réteggel rendelkezett, és a század első évtizedében megindított szabadiskolai előadások azt tükrözték, hogy a modern koreszmék igen hamar közvetítőkre találtak Székelyudvarhelyen. Paál további pályafutása során kidolgozott közigazgatási és kisebbségpolitikai koncepcióiban a tervezetben található államosító, néhol falanszterszerű elképzelések nem tértek vissza. Ellenben a székelyföldi társadalom alulról történő megszervezése mindvégig jelen volt. A „Székely Köztársaságról” készült tervezetet eljutatták a szomszédos székelyföldi vármegyék vezetéséhez, valamint Budapestre, de további sorsáról vagy az ezzel kapcsolatos vitákról nincs tudomásunk. A béketárgyalások és a nemzetközi erőviszonyok teljesen más megoldási modelleket használtak, mint a közigazgatási és hatalmi vákuumhelyzetben pozícióőrzésre kialakuló lokális autonómia-terveket. Jegyzetek 1 Részletes háttérként: Bárdi Nándor: Impériumváltás Székelyudvarhelyen 1918-1920. Aetas 1993. 3. sz. 76–118. 2 A székelyek küldöttsége Jászi miniszternél. MOL K 40-1918-XVIII-308. 3 Székelyszervező és erdélyi mozgalmak. Székely Közélet 1918. november 24. 4 Részletesen tárgyalja Romsics Ignác: Bethlen István. Magyarságkutató Intézet, Bp., 1991, 73. 5 Kolozsvári Hírlap 1918. november 22. 6 Romsics Ignác i. m. 73. 7 Uo. 8 Az erdélyi három nemzet uniójának alapelvei. Magyar Kisebbség 1998. 1. sz. 123–130. 118 ARCHÍVUM 9 Székely Közélet 1918. december 22.; A Székely Köztársaság története I. Erdélyi Magyarság, 1992. 5. sz. 34. 10 Paál Árpád kéziratos hagyatéka. Haáz Rezső Múzeum, Székelyudvarhely, Ms 7651/330. Paál Árpád: Naplók. ua. Teleki László Alapítvány Kv. K-1951/95. 11 Uo. 12 Uo. 13 A tisztviselők hurcolásának vázlatos adatai. Paál Árpád kéziratos hagyatéka. Haáz Rezső Múzeum, Székelyudvarhely, Ms 7651/166. 14 Uo. Ms 7651/330. 15 Erről részletesebben: A szupremácia és az önrendelkezés igénye. Javaslatok, tervek, az erdélyi kérdés rendezésére (1918–1940) In Források és stratégiák. Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 1999. 29–113. Székelyhon.ro 2015. május 30.TrianonÉppen kilencvenöt esztendeje: 1920. június 4-én a Versailles melletti Kis-Trianon-palotában Benárd Ágoston munkaügyi és népjóléti miniszter, valamint Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter (a magyar kormány megbízottaiként) aláírták a Magyarország és a Szövetséges és Társult Hatalmak (a Brit Birodalom, Franciaország, Olaszország, az Egyesült Államok, Japán, Kína, valamint több kisebb állam, így Görögország, Portugália, Panama, Nicaragua, továbbá a szomszédos államok: Románia, Cseh-Szlovákia és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság) között megkötött békeszerződést, amely trianoni szerződés néven vonult be a históriába, és vált a huszadik századi magyar történelem talán legvégzetesebb eseményévé. A békeszerződés lezárta a magyar történelem ezeresztendős folyamatát, és mindenképpen lezárta azt a több mint kétszáz esztendős korszakot, amely a török uralom felszámolása, a három részre szakított ország állami egységének helyreállítása óta eltelt. Ebben a három évszázadban az ország nem volt a teljes állami függetlenség birtokában, és voltak olyan korszakok is, így az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc leverése után, amidőn a szuverenitás még erősen korlátozott módon sem érvényesülhetett. Mindenesetre az 1867-es kiegyezés után ez a szuverenitás fokozatosan kiteljesedett és a huszadik század elején már akadtak olyan magyar politikai gondolkodók (Tisza Istvántól és Apponyi Alberttől Károlyi Mihályig és Jászi Oszkárig), akik abban bíztak, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia hatalmi rendszerének előbb-utóbb nem Bécs, hanem Budapest lesz a szervező központja. Akik áttekintik a kiegyezés utáni évtizedek magyarországi fejlődését és számot vetnek ennek eredményeivel, azok valóban impozáns eredményekkel találkoznak. Elmulasztott lehetőségek Annak a gazdasági, politikai és kulturális fejlődésnek, amely egy közel félévszázadon keresztül (1867 és 1914 között) Magyarországon végbement, igen meggyőző eredményei voltak, és ezek valóban úgyszólván „nagyhatalmi” státust ígértek – természetesen csak egy további fejlődés esetén. Ez azonban további konszolidációt igényelt volna, ugyanakkor volt két – később végzetesnek bizonyuló – akadálya is. Az egyik a társadalmi, a másik a nemzetiségi kérdés, tudniillik az, hogy minden jótékony polgári fejlődés ellenére Magyarország társadalmi szerkezetét továbbra is tragikusan megterhelték annak a feudális berendezkedésnek és mentalitásnak az intézményei, gondolkodásmódja és hagyományai, amelyek a magyar mentalitástörténetben szinte egy egész évszázadra tehető lemaradást okoztak, és nem tették lehetővé (vagy csak szűkebb körben, például a Nyugat című folyóiratban) az Európában már széles körben érvényesülő polgári demokratikus gondolkodás és intézményrendszer kifejlődését. Ebben a tekintetben a Monarchia osztrák tartományai, különösen Ausztria és Csehország már jóval a magyarországi társadalom előtt jártak. A másik végzetessé váló országos terhet a nemzetiségi kérdés radikális megoldásának halogatása vagy inkább elmaradása okozta, az, hogy egy „svájci” típusú államszerkezet kialakítása helyett (amelyet a magyar polgári gondolkodók, például Jászi Oszkár és Ady Endre javasoltak) fennmaradt az a magyar nemzetállami ideológia, amely egy olyan országban, amelynek lakossága nagyjából 46 százalékban nem tartozott az államalkotó etnikumhoz, eleve reménytelenné tette az állam és a társadalom konszolidációját. A magyar politikai vezető csoportoknak az 1867-es kiegyezéstől a világháború végéig a történelem éppen ötven esztendőt adott arra, hogy konszolidálják a dualista államszerkezetben adott előnyöket és előkészítsék egy többnemzetiségű államigazgatási szerkezet létrehozását. Nem éltek a történelem által felkínált lehetőséggel, egyrészt konzerválták azt a korszerűtlen társadalmi és hatalmi berendezkedést, amely sem szociális, sem politikai tekintetben nem felelt meg az európai (a nyugati) normáknak, másrészt képtelenek voltak arra, hogy valamilyen választ adjanak azokra a kérdésekre, amelyek az ország vegyes etnikai összetételéből adódtak. Könnyű dolog a történelem menetét sok eltelt évtized után kritikának alávetni, mégis úgy gondolom, hogy ennek a kritikának, éppen nemzeti sorsunk józan megítélése végett és különösen a trianoni kényszerbéke értelmezése miatt jogosultsága van. A paraszti és munkásrétegek, valamint a nemzetiségi közösségek hatékony bevonása az állam irányításába, tehát a választójog kiterjesztése, a helyi autonómiák rendszerének fokozatos kiépítése, végül pedig egy „keleti Svájc” jellegű államszerkezet létrehozása, a nemzetiségi népesség szolidaritásának megnyerése egy „magyarországi (hungarus) patriotizmus” érzésének kialakítása, és persze az első világháborús kaland elutasítása talán megkímélte volna Magyarországot attól a tragédiától, amelyet Trianon okozott. A „hungarus patriotizmus" korábban sem volt ismeretlen a magyarországi németek, a kárpátaljai ruszinok, a felvidéki szlovákok (tótok) és az asszimiláns zsidók körében. Inkább csak a románok és a szerbek álltak szemben azzal az identitással, amelynek kialakítása, meggyökereztetése olyan fontos stratégiai cél lett volna. A „hungarus patriotizmus" eszméje különben nem pusztán a baloldali értelmiség (a Huszadik Század körül gyülekező polgári radikálisok) javaslata volt, megfelelt volna a régi Magyarország politikai hagyományainak is, amely a vajdaságok és bánságok rendszerével hasznosan tudta artikulálni a regionális érdekeket. Katonai sikerek – politikai mulasztások Az első világháborús hadba lépés, miként azt már akkor (1914-ben) az ország legvilágosabban látó elméi, mindenekelőtt Ady Endre és Babits Mihály, nem véletlenül a magyar irodalom nagy személyiségei pontosan látták, a legkevésbé sem felelt meg a magyarság történelmi érdekeinek. Valójában a német birodalom, illetve a bécsi udvar, különösen a meggyilkolt, egyébként magyargyűlölő trónörökös Ferenc Ferdinánd körül gyülekező katonai vezetők erőszakossága hajszolta bele Tisza István miniszterelnököt a háború gondolatának elfogadásába. Annak ellenére, hogy 1914-ben Magyarország - és általában a Monarchia - sem katonailag, sem gazdaságilag, sem politikailag nem volt felkészülve egy többfrontos háborúra. Az osztrák-magyar hadsereg hosszú időn keresztül a lényegesen gyengébb Szerbiát sem volt képes térdre kényszeríteni, és az 1916-ban hitszegő módon Erdélyre támadó Romániát is csak német segítséggel tudta legyőzni. A Monarchia vezetése igen sok stratégiai hibát követett el, például képtelen volt arra, hogy a korábban szövetséges Olaszország esetében legalább a semleges státus megőrzését elérje, holott az olaszokkal Trieszt és Trentino átengedése fejében kompromisszumot lehetett volna kötni, ott szinte teljesen olasz lakosság élt, és az olaszok által követelt terület lényegesen kisebb volt annál, mint amelyről Ausztriának végül le kellett mondania. A Monarchia hadserege különben egyedül az olasz fronton szenvedett vereséget, Szerbia és Románia fölött győzedelmeskedett, Oroszország pedig az 1917-es forradalom következtében békét kért, erőit saját belső háborúja kötötte le. A békerendszer következésképp nagyrészt a francia politikai akaratot érvényesítette, ez pedig az 1871 óta titokban ápolt németellenes revánsvágyhoz igazodott, a közép-európai régió tekintetében pedig alárendelte magát a Monarchia és a történelmi Magyarország romjain létrejövő kisállamok: Cseh-Szlovákia, Románia és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság rendkívül ambiciózus, semmiféle mértékletességet nem ismerő, államépítő és területszerző érdekeinek. Ha a háború „német” volt, minthogy kierőszakolásában a császári Németország játszotta a fő szerepet, a béke „francia” lett, és a francia békecsinálók messze elmaradtak attól a mértékletességtől és józanságtól, amelyet nagyrészt az osztrák Metternich hatására a napóleoni háborúkat lezáró bécsi kongresszus tanúsított akkor, midőn a restaurált francia királyság határait megállapította, és például Elzászt és Lotharingiát nem juttatta vissza német fennhatóság alá. A békefeltételek megfogalmazásakor a francia politika feladta a maga korábbi méltányosságát és józanságát is abban a hiszemben, hogy az utódállamok majd jobban féken tarthatják a német és az orosz terjeszkedési politikát - közelebbről: a bolsevizmus fenyegetését -, mint egy kompromisszumokra épülő közép-európai államszövetség, tehát a Habsburg-birodalmat felváltó valamiféle „dunai konföderáció”. Mindebben, miként ez mára jól tudható, Párizs erősen csalatkozott, és a francia politikai vezetés nem egy kiváló képviselője - legutóbb Mitterand elnök és Balladur egykori miniszterelnök - volt kénytelen elismerni, hogy a trianoni rendezés, miközben súlyos igazságtalanságokat tartalmazott és okozott, valójában nem érte el a kívánt eredményeket. Történelmi veszteségek A békeszerződés, amelyet két jelentéktelen (és a közéletből csakhamar eltűnő) magyar politikus írt alá, végül is a világtörténelem egyik legkíméletlenebb államközi szerződése lett, amely Magyarországot teljes mértékben régi és új szomszédai zsákmányszerző törekvéseinek rendelte alá. A történelmi magyar állam, amelynek jogi formulája a százötven esztendeig tartó török hódoltság idején is fennmaradt, Horvátország nélkül, amely nem volt a magyar állam része, csupán Szent István koronájának egyik országa, Magyarország „társországa”, 283 ezer négyzetkilométernyi területet birtokolt, ebből a csonka ország birtokában 93 ezer négyzetkilométer maradt. A 18,2 milliós lakosság 7,6 millióra csökkent, az országterületnek így csupán 30 százaléka, a lakosságnak csupán 42 százaléka maradt magyar szuverenitás alatt. Románia 102 ezer négyzetkilométernyi területet kapott - ez több volt, mint a Magyarországnak meghagyott terület - 5,2 millió lakossal, akik közül az 1910-es utolsó osztrák-magyar népszámlálás szerint 1,66 millió (az 1918-as becslések szerint 1,8 millió) volt magyar nemzetiségű. Csehszlovákia 63 ezer négyzetkilométerhez jutott, 3,5 millió lakossal, közöttük 1,1 millió magyarral. Jugoszlávia (Horvátországot nem számítva) 21 ezer négyzetkilométert kapott, 1,6 millió lakossal, közöttük 461 ezer magyarral, Ausztria 4 ezer négyzetkilométert, 292 ezer lakossal, közöttük 26 ezer magyarral, ezen kívül Lengyelország is kapott két kisebb területet a Tátra környékén, Olaszország pedig Fiumét szerezte meg, amelyre egyébként a délszláv állam is igényt tartott, holott a kikötőváros lakosságának többsége olasz volt. Közel három és félmillió magyar: a magyarság lélekszámának egyharmada került idegen és vele szemben ellenséges érzületet tápláló, általában a magyar nemzeti identitás elfojtására törekvő kormányzatok uralma alá. Emellett a régi Magyarország társadalmában és közéletében általában jól elhelyezkedő németeket (szászokat, svábokat, cipszereket) is merőben új állami keretekbe kényszerítették a békeszerződés rendelkezései, az ő számuk is meghaladta az egymilliót. Ilyen módon a régi Magyarországtól az utódállamokhoz került tíz és félmillió főből nagyjából négy és félmillió, vagyis az elcsatolt lakosság 43 százaléka etnikai és kulturális értelemben idegen elemként került az újonnan létrehozott nemzetállamokba. Ha meggondoljuk, hogy a történelmi Magyarország lakosságának (Horvátország nélkül) ötvennégy százaléka volt magyar és csak negyvenhat százaléka nemzetiségi, meg kell állapítanunk, hogy a trianoni rendezés nem vitte közelebb a térséget ahhoz az igazságos megoldáshoz, amelyet hosszabb távon a magyar közvélemény is elfogadhatott volna, és nem tudott érdemleges eredményeket felmutatni a térség konszolidációjában sem. A három „trianoni” állam (Cseh-Szlovákia, Jugoszlávia és Románia) közül kettő a kommunista rendszer bukása után szét is esett. A régi Magyarország terület- és népességveszteségére nem találunk példát az utolsó kétszáz esztendő európai történetében, mindehhez képest jóval kisebb az a veszteség, amelyet például a háború miatt elsősorban felelősnek tartott Németországnak el kellett szenvednie. Trianon okai, következményei A trianoni végzést végül is több politikai tényező alapozta meg. Csupán felsorolást próbálok adni ezekről: 1. A háborús vereség, amely egy olyan háború következménye volt, amely egy pillanatig sem állott a magyarság érdekében, ellenkezőleg, eleve a nemzeti tragédia lehetőségét vetette fel, hiszen bizonyos volt, hogy a vereség után az országot mohó szomszédai és kisebbségei feldarabolják, egy esetleges győzelem esetén pedig a Habsburg-birodalom átalakítására irányuló stratégiák fogják megváltoztatni, nyilván a magyarság kárára, a Monarchia szerkezetét. 2. A korábbi teljesen hibás nemzetiségi politika, amely a nemzeti kisebbségek (vagy legalább egy részük: a németek, a horvátok, a szlovákok és a ruszinok) megnyerése helyett szükségtelen és hatástalan intézkedésekkel idegenítette el a magyar államtól a nemzetiségeket. 3. A katonai csőd, az a politika, amely a magyar katonaságot szétzavarta, miközben az elszakadni kívánó nemzetiségieket jóformán felfegyverezte (az 1918-ban megvert román hadsereg kezében pedig, a világtörténelemben példátlan módon, meghagyta a fegyvereket – ezekkel vonultak be a románok 1918 végén Erdély területére). 4. A szociális reformok elmaradása, amely jóformán érdektelenné tette a paraszti és munkás rétegeket az ország védelmében (szemben például a negyvennyolcas szabadságharccal, mikor is a jobbágyfelszabadítás a honvédelem egyik legnagyobb politikai és erkölcsi erőforrása volt). 5. A Kun Béla-féle „vörös” uralom, amely Magyarországgal szembefordította a nyugat-európai polgári kormányzatokat (igaz, azt is el kell mondani, hogy az ország védelmének egyetlen sikeres és ígéretes akciója az az északi hadjárat volt, amely Stromfeld Aurél - egykori császári és királyi ezredes - nevéhez fűződött, és amelyet a népbiztosok, az antant követelésére, visszarendeltek – már pedig egy győztes hadsereget visszarendelni mindig vereséghez vezet). Trianon a magyarság talán második legnagyobb történelmi tragédiája volt – Mohács után. A nemzeti tragédiák sorában számon tartott 1241-es Muhi pusztai vereséget és a „tatárjárásnak” nevezett országpusztítást viszonylag hamar kiheverte IV. Béla királysága, az 1849-es világosi vereségen is túl tudott jutni, hiszen az 1867-es osztrák-magyar kiegyezést követő néhány évtized Magyarország addig szinte nem ismert felvirágzását hozta. Talán csak Szent István, Szent László, III. Béla, Nagy Lajos és Mátyás király uralkodásának idején volt tapasztalható ehhez mért felemelkedés! Trianon következményei mindazonáltal ma is érzékelhetők a nemzeti egység tragikus széttörésében, a hibás politikai döntésekben, mint amilyen a második világháborús szerepvállalás volt. Trianon nélkül jóval biztonságosabb és szerencsésebb lett volna huszadik századi történelmünk, amely jószerivel egymásra halmozta a nemzeti tragédiákat. Trianon következményei ma is szomorú módon érzékelhetők: a kisebbségi sorba taszított magyarság szinte kilátástalan helyzetében, a nemzeten belül kialakult konfliktusokban, a magyarság európai és világpolitikai elhelyezkedésének nem mindig biztató alakulásában. A történelmet azonban természetesen nem lehet megváltoztatni. Elődeink rossz döntései a mi sorsunkat és utódaink sorsát is befolyásolják. Pomogáts Béla Népszava 2015. június 3.Trianon bekövetkeztének okaiDr. Raffay Ernő: „Nekünk nem jogokat akarnak adni, hanem el akarnak tüntetni bennünket!” Az 1920. június 4-i diktátum évfordulója apropóján tettünk fel kérdéseket dr. Raffay Ernő budapesti történésznek, akinek Trianon előzményei és annak következményei az egyik kutatási területe. A jeles tudós sokszor okozott fejtörést megállapításaival az ún. „baráti szomszédos országok” történészeinek, politikusainak a témában, hiszen – amint látjuk – a történelmet lehet utólag megképzelni és megírni, ám a tények kegyetlenek – nem olyan tapintatosak, mint mondjuk az 1990 utáni alapszerződések. – Miben különbözik megannyi más európai békekötéstől a trianoni? – Legfontosabb különbség az aránytalansága. Ha megvizsgáljuk a 19–20. század 1920 előtti békekötéseit, azt látjuk, hogy egyetlen, katonailag vesztes országot sem csonkítottak meg olyan nagy arányban, mint a Magyar Királyság területét. Elvették az országterület 71,3%-át, a népesség kétharmadát. 1815-ben, amikor végleg leverték a napóleoni Francia Császárságot, területének elenyésző részét vették el, azaz méltányos békeszerződést kötöttek a nagy vesztessel. A 18–19. század orosz–török háborúi után a két keleti nagyhatalom egyike sem akarta túlságosan megalázni a másikat, gondolván a következő évtizedekre. Az 1870–1871. évi porosz–francia háború után a német győztes ugyan Versailles-ban kiáltotta ki a Német Császárságot (1871. január 18-án), ami porig alázta a francia nemzettudat két tartópillérét (gloire és grandeur), területcsonkításbéli aránytalanságot nem követtek el. Mindössze a két, német többségű tartományt, Elzászt és Lotharingiát csatolták el (igazságosan!) Franciaországtól. Ezt az összecsapást megelőzte az 1866. évi porosz–osztrák háború, amelyben a poroszok legyőzték Ausztriát, amivel ugyan eldöntötték, hogy a német egység megvalósítását a Porosz Királyság végzi el, valamint kiszorították az egykori Német Nemzet Szent Római Birodalmából a Habsburg-dinasztia vezette Ausztriai Császárságot – a poroszok, okosan, a jövőre gondolva, mégsem csonkították meg Ausztriát. Így aztán 1867 (Habsburg–magyar kiegyezés) és 1879 októbere (Németország és az Osztrák–Magyar Birodalom katonai szövetsége) után létre is hozták az összesen 1 millió 251 ezer km² nagyságú Középponti Hatalmak nevű katonai szövetségi rendszert. Nos, e hatalmas katonai szövetség léte, illetve az 1894–1907 között létrehozott antant ellentétei alakították ki azt az alaphelyzetet, amelyben egyes európai nagyhatalmi vezetők azt gondolták, egy jövendő nagy háború után úgy tudják majd örökre biztosítani a békét, ha a leendő veszteseket porig alázva, elveszik tőlük az életlehetőségeiket. Éppen ezt tették az egész Habsburg Birodalommal, benne a Magyar Királysággal 1920-ban. A békediktátum külső okai – Milyen okai voltak a trianoni „békeszerződésnek”? – Trianonnak külső és belső okai vannak. A külső okcsoport két területből áll: a nagyhatalmi okcsoport és a szomszédos országok okcsoportja. A nagyhatalmi okcsoport abból a történelmi igazságból indul ki, hogy a történelem formálói szinte mindig a nagyhatalmak. A Magyar Királyság (325 ezer km²) területének szétdarabolása előtt, az Osztrák–Magyar Birodalom (676 ezer km²) részeként Európa (Oroszország utáni) második legnagyobb területű, több mint 50 milliós népességű nagyhatalma volt. Az akkori európai nagyhatalmak pedig 1879 és 1907 között két nagy katonai tömbbe szervezkedtek alapvető érdekeik szerint; a kisebb országok vagy az egyik, vagy a másik nagyhatalmi-katonai tömbhöz csatlakoztak (pl. Románia 1883-ban a Középponti Hatalmakhoz). A Magyar Királyság 1879-től a Német Birodalom katonai–politikai szövetségese volt, s amikor a nagy háború az antant (Anglia, Franciaország, Egyesült Államok) győzelmével végződött, a győztesek közül főleg Franciaország azt akarta elérni, hogy Németországnak soha többé ne lehessen nagyhatalmi szövetségese: emiatt szétzúzták a Monarchiát, s mindenekelőtt az etnikailag és katonailag egységesebb Magyar Királyságot. Elsősorban emiatt támogatták a román és szerb területelvevő szándékokat, Csehországot pedig amiatt is, hogy ellensúly legyen Ausztriával szemben, az esetleges Anschluss-szal szemben. Magyarország e nagyhatalmi játszma első s legnagyobb vesztese. Megjegyzem, Németország 1919. évi megalázása vezetett a második világháború kirobbanásához is. – Nézzük a szomszédos országok szerepét… – Általában ezt ismerjük a legrészletesebben. A velünk keverten élő, illetve egyes szomszéd népek már a 18. század végétől rendszeresen, visszatérően, általában fegyveresen is fölléptek a magyar állam és a magyarok ellen. E támadások okai között a Habsburg-ház magyarságot gyöngítő tevékenysége, valamint a török háborúk magyar létszámot kisebbítő hatása is benne található. 1914 előtt csehek, románok, szerbek és szlovákok tényleges terveket dolgoztak ki a magyar terület megcsonkítására, elvételére. Részletezés nélkül: a román politikusok általában a Tisza folyóig képzelték Románia határainak kiterjesztését; a csehek a Győrtől, Balassagyarmattól, Salgótarjántól, Miskolctól délre húzódó vonalig; a szerbek a Pécstől, Bajától, Szegedtől északra, Temesvártól keletre húzódó vonalig akarták kitolni határaikat. Ehhez képest (viccesen szólva) a trianoni határaink sokkal jobbak lettek! Ezeket a területeket természetesen a monarchiabéli magyar nagyhatalomtól csak európai háborúval lehetett elvenni, tehát a szomszéd népek vezetői érdekeltek voltak a világháború kirobbantásában. Politikájukat 1914 előtt az antanthatalmak érdekei mentén, azokhoz igazítva alakították. (Napjainkban pedig, a megszerzett, s a mai napig megszállásuk alatt tartott magyar területek megtartása érdekében ezek az országok a NATO kiszolgálói, kivéve a szerbeket, akik alapvetően oroszbarátok, viszont éppen a területük megtartása céljából lavíroznak a NATO és Oroszország között.) Jobb határokat is elérhettünk volna – Nem mehetünk el amellett, hogy Trianonnak belső okai is voltak. – Így van, a magyarok is követtek el súlyos hibákat, amelyek belülről megosztották, tehát gyöngítették a társadalmat. A belső okok közül elsősorban a magyarok kicsiny, a nem-magyarok nagy számát, valamint a bonyolult etnikai és vallásfelekezetbeli helyzetet emelem ki. 1867-ben, a kiegyezés évében az összlakosságnak csak 44,4%-a volt magyar, s ez az arány 1910-ben „följavult” 54,5%-ra. Azonban – mivel a liberális magyar kormányok nem tiltották az idegen elemek bevándorlását – a magyar etnikum aránya csak az 1910-ben már 911 ezer zsidóval ment ötven százalék fölé. Ezek egy része keresztény vallásfelekezetre váltott, azonban mivel zsidó nemzetiség nem szerepelt a népszámlálások kérdőívein, ők magyarnak vallották magukat. Ez persze komoly előnyöket jelentett, s a magyar liberális fölfogás hívei nem gondolták, hogy a bevándoroltak soraiból kerülnek majd ki a kereszténység elleni harc, a szabadkőművesség, a szociáldemokraták és a későbbi kommunisták radikálisai. 1914 előtt a magyar értelmiség legjobbjai (gróf Tisza István, Herczeg Ferenc, Bangha Béla, Prohászka Ottokár stb.) azt vették észre, hogy a budapesti sajtóban (kivétel nélkül) minden nap gyalázzák a kereszténységet, sőt, a szót, hogy ’magyar’, szitokszóként használják a sajtó liberális és szocialista részében. Amikor aztán eljött a háború, a baloldal e két irányzatához tartozó személyek elkezdték a hadsereg és a hátország föllazítását, ami oda vezetett, hogy 1918. október végétől három kormány is (Károlyi-, Berinkey- és a népbiztosok tanácsa) ezekből az (jórészt zsidó nemzetiségű) emberekből alakult meg. Felelősségük az ország szétdarabolásában vitathatatlan: nélkülük valószínűleg jobb (de mindenképpen csonka) határokat érhettünk volna el. – Mi váltotta ki a második belső okot, a társadalom teljes körű politikai szétdarabolását? – A hazai liberalizmus gyakorlatilag parttalanná vált 1914-re. Ez azt jelenti, hogy a kormányok elkövették azt a hibát, hogy a nemzet nyilvánvaló ellenségeit szabadon engedték működni. Ilyen csoport volt például a szabadkőműves Martinovics-páholyban tiltott módon megalakult Országos Polgári Radikális Párt (Jászi, Ady stb.), amely majd 1918-ban a szociáldemokrata párttal és Károlyi Mihály Függetlenségi Pártjával kormánykoalíciót alkot. A politikai élet szétverését jelentette akkoriban a képviselőházi obstrukció: ez azt jelenti, hogy az ellenzék, széttördelve a törvényhozás normális menetét, nem engedte időben meghozni az államot-nemzetet védő legfontosabb törvényeket (pl. a véderőtörvényt). Ez Magyarország és a birodalom belső és külső, katonai meggyöngítését jelentette. A szabadkőművesség szerepe – Trianon bekövetkeztében ilyen nagy szerepe volt a szabadkőművességnek? – A hazai szabadkőműves szervezet szabad, ám titkos működésének engedélyezése a harmadik belső ok. A szabadkőművesség radikális páholyai ugyanis a haladás, modernizáció, szabadság stb. jelszavainak bevetésével gyökeresen át akarták alakítani a hagyományos Magyarországot, jelszavaik ismételgetése mögött azonban a legnyersebb hatalomátvételi szándék húzódott meg. A kérdésre, hogy a magyarországi szabadkőművesek szét akarták-e darabolni Magyarországot, válaszom: nem szétdarabolni akarták, hanem szabadkőműves többségű képviselőházzal s kormánnyal az egész ország fölött át akarták venni a főhatalmat. Szabadkőműves országot akartak megalakítani, kihasználva a katonai összeomlást. Amikor 1920. május 18-án a már horthysta kormány belügyminisztere, Dömötör Mihály föloszlatta e szervezetet, rájuk hárította az ország összeomlását. A szabadkőműves Károlyi-, majd Berinkey-kormány ugyanis visszavonta a hadsereget, ahelyett, hogy a benyomuló román, szerb és cseh katonaság elleni védelemre adott volna parancsot. Károlyi hibája kettős: szabadjára engedte a radikális szabadkőműveseket, valamint elmulasztotta az ország megvédését. – Ezek szerint kijelenthető, hogy tudatosság és céltudatosság sújtotta a magyar államot és nemzetet? – Igen, a legnagyobb mértékben, hiszen a nagyhatalmak készültek a revánsra, illetve Anglia a valóban szédületes német gazdasági fejlődés erőszakos megállítására; valamint a magyarok három szomszédja előzetes, térkép-rajzolás mellett komoly katonai fejlesztéssel készült Magyarország szétdarabolására. Az eredmény lehangoló lett. 1919-ben, amikor a békekonferencián megmutatták az antanthaderő főparancsnokának, a francia Foch marsallnak a Németországgal aláírandó békeszerződés tervezetét, a tábornok ezt mondta: Uraim, ez nem békeszerződés, hanem fegyverszünet húsz évre. Nos, 20 és fél év múlva Hitler és Sztálin megtámadta Lengyelországot. A többit tudjuk. Magyarországot pedig rákényszerítették az egyébként helyes és eredményes (négyszeres területi revízió!) revíziós kül- és biztonságpolitikára. Íme, mit tesz egy rossz békeszerződés! A trianoni békeparancsot (három, Pozsony melletti magyar falu elvételével súlyosbítva) megerősítette az 1947. évi párizsi békeszerződés 1. §-a (ez van most érvényben határainkra nézve). Eszerint Magyarország határai (tehát a jelenlegi magyar–román határvonal is) az 1938. január 1-jei állapot szerint állíttatnak vissza. 1938. január 1-jén pedig az 1920. évi szerződés határvonalai voltak érvényben, hiszen az első területi revízió, az I. bécsi döntés 1938. november elején lépett érvénybe. Amerika hadszíntere leszünk – Mit rombolhatott e diktátum a magyarság életén 95 év alatt? – 1920 óta a trianoni utódállamok politikája a magyarok megsemmisítésére irányul. Lásd például az 1923-as, az 1938-as és a jelenlegi román alkotmány 1. §-át: cél a homogén nemzetállam kialakítása. Az összes többi „eredmény” mind e szándékoknak köszönhető: rombolják a magyar nemzettudatot, tönkreteszik a magyar iskolarendszert, az autonómiáról még beszélni sem lehet, stb., stb. Személyes véleményem szerint 2015-ben is változatlanul léteznek az 1920-as helyzet negatívumai, tehát a helyes magyar külpolitikának a terület-revízióra kell törekednie. Annál is inkább, mivel az összes nemzetközi szerződés de facto és de iure megengedi az európai határok békés tárgyalások utáni megváltoztatását. – Lehet-e várni enyhülést környezetünkben? Honnan, hogyan? – Az enyhülést várni a román, szlovák, szerb stb. államhatalomtól önmegtévesztés, illúzió. Vegyük észre a történelmi tények ezreit: nekünk nem jogokat akarnak adni, hanem el akarnak tüntetni bennünket. Ami pedig az európai helyzetet illeti, a NATO bővítése Kelet-Európában nem más, mint a nyugati nagyhatalmak, mindenekelőtt az USA hadszíntér-kibővítő tevékenysége, hogy a leendő oroszellenes háború Kelet- és Közép-Európát, ennek népeit sújtsa, ne a Nyugatot. Csodálkozom, hogy Bukarestben mintha nem látnák, hogy egy esetleges orosz–amerikai erőpróba közben a román fővárosból mindössze egy füstölgő kráter maradna… Isten óvjon ettől! Az Európai Unió pedig nem más, mint a nyugati termelőtőke piackiterjesztése a huszonegy millió románra, a negyvenmillió lengyelre, a tízmillió magyarra stb. Modernizálást alig, kizsákmányolást minden mennyiségben kaptunk, románok, lengyelek, magyarok stb. egyaránt. Megítélésem szerint a román érdek nem az egységes román nemzetállam, hanem a román–magyar békés tárgyalások után kialakított új államszerkezet (például: autonómia, de más is elképzelhető!) lenne. Egyszóval a helyzet rossz, de nem reménytelen. Egy nemzet jövője, bármelyik nemzetre gondolunk, az érdekek helyes fölismerésétől függ. --- Raffay Ernő (sz.: 1948) történész, politikus, 1990-től 1993-ig országgyűlési képviselő, a Honvédelmi Minisztérium politikai államtitkára. Egyetemi tanár, alapította és vezette a Balkanisztikai Kutatócsoportot, 1989–90-ben az Erdélyi Szövetség társelnöke, 1993–94 a Hadtörténeti Intézet és Múzeum főigazgatója. Művei közül: Erdély 1918–1919, Trianon titkai (1989–1992 között hét kiadás), A vajdaságoktól a birodalomig – az újkori Románia története, Magyar tragédia, Harcoló szabadkőművesség - Küzdelem a katolikus egyház ellen, Politizáló szabadkőművesség – Jászi Oszkár és a Martinovics-páholy államellenes tevékenysége, Szabadkőműves béklyóban – Ady Endre és a szabadkőművesek I–II., A gróf emigrált, az író otthon maradt – Wass Albert igazsága; Balkáni birodalom – Nagy-Románia megteremtése. Czegő Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2015. augusztus 21.MAGYAROK ÉS ROMÁNOKKét egzisztenciálisan ezerszeresen összefonódott nép él egymás mellett, és tudomást se vesz egymásról. Az ezredforduló óta lecsillapodtak az etnikai szenvedélyek Erdélyben, pontosabban: a magyarok és románok egymás elleni etnikai szenvedélyei. Az erdélyi magyar politikai osztály – vagy ahogy Erdélyben (érthetetlen okokból és nyelvileg helytelenül) nevezik: „a politikum” (!?) – jelentős eredményeket ért el a magyar nyelvű köz- és fölsőoktatás, a nemzetiségi intézmények bővítése, a kétnyelvűség és általában a magyar nyelv nyilvános használata, a nemzetijelkép-használat, sőt: a magyar kisebbségnek kedvező regionális fejlesztések területén is. A nemzeti-konzervatív magyar kormány – főleg kezdetben – nagylelkű, bőkezű és igen helyénvaló segítsége is hozzájárult nemzetiségi kulturális intézmények (egyházak, egyetemek, főiskolák, közgyűjtemények, médiák, folyóiratok, könyvkiadók, a legkülönfélébb programok) alapításához és bővítéséhez. Az erdélyi magyar politikai osztálynak vannak teljesítetlen és a jelen körülmények között teljesíthetetlen követelései is, ezek keltenek némi nyugtalanságot olykor, de egyelőre ezek a nyugtalankodások többnyire ellanyhulnak. A huszadik század utolsó évtizedéhez képest csönd van. Egyáltalán nem haladt előre az ún. kölcsönös megértés vagy a kiengesztelődés. Az etnikai történelem nehéz, vitás kérdéseiről nincs etnikumközi párbeszéd vagy eszmecsere (ha pár elszigetelt és közismeretlen szakembertől eltekintünk). Az etnikus narratívák csöndesen folydogálnak egymás mellett a rég kivájt, jól ismert mederben. Még visszatetszést se keltenek a „másik” oldalon, mert kölcsönösen ismeretlenek. A magyar történet neve 1989 óta már megint: Trianon. A „történelmi Magyarország” széteséséhez vezető okok között nem (vagy alig és fölöttébb kényszeredetten) szerepel a magyar nemzetet akkor (1918-ig) irányító főnemesi és köznemesi elit elnyomó és kirekesztő nemzetiségi politikája, a súlyos hátrányos megkülönböztetések, „a nemzetiségi agitátorok” (azaz a román nemzeti párt vezetői és a román értelmiségiek) folytonos bebörtönzése, a románság iránt hivatalosan kinyilvánított megvetés és – úgyszólván csak a régi Népszava kivételével – a teljes magyar sajtó mai szemmel hihetetlen soviniszta uszítása, a folytonos megaláztatások. A magyarok nem tudják, s ha tudják, nem értik, hogy az, ami nekünk az 1848-i szabadságharc, az a románoknak miért egyszerűen csak magyar—román háború. (Az is feledésbe merült, hogy a régi Magyarországon a románok kisebbségi jogaiért küzdő, akkor nagy demokrata Iuliu Maniu, Jászi és Ady és Garami és Kunfi szövetségese, hogyan alkalmazta Tisza István politikáját az új Nagy-Romániában – az erdélyi magyarok ellen…) A történelemről elmélkedő román értelmiség nem veszi tudomásul, hogy a Ceauşescu-korszak egyik leggyalázatosabb aspektusa a magyarellenesség és a magyar nemzeti kisebbség a sztálini korszakban megszerzett intézményes részesedésének a visszametszése volt, diszkrimináció, be- és áttelepítések, a kötelező elhelyezésekkel a kisebbségi magyar értelmiség meggyérítése, a Magyarországgal ápolt kapcsolatok de facto megtiltása, a magyar nemzetiségi kultúra csonkolása, a bántó és megalázó sovén propaganda, a szűnni nem akaró paranoiás rágalomhadjáratok és magyarellenes történelemhamisítások. „Mindannyian sokat szenvedtünk” – ez a maximum, amit elismernek. Az a tény, hogy a Ceauşescu-rendszer ideológiai eredményességének egyik titka a magyargyűlölet volt, az amnéziás többség számára elhomályosult. Senki nem védi a diszkriminatív intézkedéseket, mert már senki se emlékszik rájuk. A reprezentatív román nemzeti ideológiában a fasisztoid, etnokratikus rendszer az állítólag internacionalista „szovjet kommunizmus” egyik változatává alakult át, mintha ez a mai nemzeti ideológia a Nyugat-imádatot és oroszellenességet nem Ceauşescutól örökölte volna, aki viszont a Brătianuktól és a Hohenzollern-Sigmaringen dinasztiától örökölte. A hidegháborús szovjet- és oroszellenesség Magyarországra 1989 után érkezett (s nem volt nagy hatása, csak most, amikor ez belpolitikai fegyver Orbánnal szemben, de igen kevéssé autentikus), ám Romániában ez már az 1970-es évektől kezdve hivatalos világnézet, és 1919 óta összefügg a Besszarábiával és Bukovinával kapcsolatos irredenta érzülettel, amely ma is a román állam hivatalos álláspontja. Az, hogy Magyarország már megint a Romániát megcsonkító erő (ez esetben Oroszország) szövetségese, a román nacionalizmus számára magától értetődik. De nem túl érdekes, mert Magyarország kicsi, gyönge, elszigetelt; a magyar állam pedig, a maga etnokonzervatív kormányával Nyugaton kb. annyira népszerű, mint az észak-koreai vagy iráni kollégák. Romániában magyarok és románok között nincs komolyabb feszültség. Van érintkezés és együttélés a munkásnegyedekben és a nagyvárosi lakótelepeken, de az alsóbb néposztályokról a hivatalos kultúrában – ha eltekintünk a hivatásos, szaktudományos szociológia néhány áttekintésétől és kutatásától, amelynek rendszerint semmi hatása az égvilágon – nem esik szó. Az erdélyi, partiumi, bánsági magyar középosztály a pesti tévéket nézi és a Pesten szerkesztett internetes portálokat olvassa; a csekély befolyású helyi (magyar nyelvű) médiák ugyan többnyire nem különösebben soviniszták, de elzárkózók, befelé fordulók és a mindenkori magyarországi jobboldallal szolidárisak. A regionális magyar párt, az RMDSZ a napi ügyek elintézésére jó, de az ottani magyarság szimbolikus vezetője Orbán Viktor. A gyakorlatban mindez semmit se jelent, az etnikumközi érdekérvényesítés és alkupolitizálás a végsőkig pragmatikus és kompromisszumkész; az irredenta „összmagyar” szimbólumok, a szelektív (és többnyire történetietlen) „hagyományápolás” homlokzata mögött a román hatalmi tényezőkkel való, voltaképpen lojális együttműködés húzódik meg – azok esetében is, akik nacionalista szónoklataikkal kerülnek be az erdélyi fideszes lapokba. Az erdélyi magyar középosztály számára a Romániáról szóló hírek legfőbb forrása az MTI. Az erdélyi magyar „nemzeti élet” kettészakad: reggel 8-tól délután 4-ig kétnyelvű, és hézagmentesen illeszkedik a romániai nemzetállami és kapitalista hétköznapokba (a munkahelyeken), délután és este pedig valamely képzelt, irreális Nagy-Magyarországon zajlik, illetve a zárt helyi etnikai közösségek világtól és mindentől elszakadt mikroklímáiban és szubkultúráiban. A fiatalság nem Nyírőzik és nem Wass Albertezik természetesen, hanem részt vesz az internet és a közösségi médiák globális nemzedéki konzumkreativitásában, de a globális Nyugathoz is inkább (a valóságos és a képzelt) Magyarországon keresztül kapcsolódik. Egyre kevesebben tudnak románul. Intellektuális vagy kulturális érdeklődés nemigen vesz rá román embert, hogy megtanuljon magyarul; személyes körülményeik folytán némelyek értik a nyelvet, bár egyre kevesebben. A fiatal magyar értelmiségiek – különösen a székelyföldiek és a partiumiak – gyakran angolul csevegnek román nemzedéktársaikkal a kolozsvári kávézókban és diákkocsmákban. Ott voltam: láttam, hallottam. (Mondják, hogy ez Szabadkán sincs nagyon másképp szerb és magyar diákok között.) Még a közös cigányellenesség se nagyon hozza össze a magyar és román nemzetiségű ifjakat. (Az antiszemitizmus természetesen – zsidók híján – kevésbé fontos ma Romániában, mint Magyarországon.) Amikor az erdélyi magyarok tömegesen fölvették a magyar állampolgárságot, a román közvélemény láthatólag belenyugodott: „ezeket” az identitásuk és hűségük elsősorban egy idegen államhoz köti, romániai „ottlétük” politikai értelemben véletlenszerű. Nincsenek érdekes és releváns gondolataik arról, hogy a romániai politikai közösség milyen legyen (kivéve persze a nemzetiségi érdekek érvényesítését, a szakadatlanul és szívósan fölfelé srófolt kisebbségi igényeket), részvételük ebben a politikai közösségben láthatóan kényszerű, vonakodó és kelletlen. Tehát lehetőleg békén kell hagyni a romániai magyarokat, és nem kell törődni velük – gondolják szemlátomást a román politikusok és a román értelmiségiek. Mit kínál föl az erdélyi magyar kultúra a románoknak? Semmit. Azt, amit látszólag mégis – avant-garde színházat, képzőművészetet – , azt a helyi magyar vezető körök nem érzik „magyar”-nak. Tompa Gábor (kolozsvári) színháza és a hasonló kezdeményezések a romániai magyar nemzeti establishment köreiben, úgy tudom, nem túl népszerűek. Közönségük transzetnikus. A rendkívül viharos román politikai életben magyar szereplők nézetei és javaslatai nem kerülnek elő. Azt mindenki biztosra veszi (többnyire joggal), hogy a romániai magyar választók a román pártok és közéleti emberek közül a jobboldaliakhoz húznak, de ebben nincs nagy jelentősége az illetők magyarokkal kapcsolatos szándékainak: a magyar téma a jelenlegi román vitákban egyáltalán nem szerepel. A legutóbbi, mennydörgős-zivataros romániai elnökválasztásokon a magyarkérdés (a statisztikai esélylatolgatásokon kívül, de ott is ritkán) nem került szóba. Érintőlegesen se. A köztéri magyar rendezvényeken a piros-fehér-zöld zászlóerdő a román szemlélők számára egyre inkább valami folklorisztikus, néprajzi sajátosság – ha a székelyföldi román kisebbség hisztériáit leszámítjuk – , olyasmi, mint a budakeszi közönségnek a sváb bál. Többé-kevésbé ártalmatlan népszokás. Nincs semmi baj. De egyéb sincs. A romániai magyar választókat láthatólag csöppet se befolyásolta döntésükben, hogy a „szociáldemokrata” (PSD) kormányok a magyarokra nézve kedvezőbb döntéseket szoktak hozni hagyományosan. Lehet, nem is tudnak róla. A szociáldemokraták egykori szemérmes szövetségese, az RMDSZ szinte tisztán apolitikusan vett részt a kormányzásban, saját választóinak csak a szűkebb magyar etnikai érdekekről és esélyekről beszélt. Az elnökválasztás második fordulójában több romániai magyar szavazott Klaus Johannisra, mint az első fordulóban a magyar nemzetiségi jelöltekre összesen. (Johannis a székely megyékben érte el legnagyobb sikerét.) Ebben nyilván meghatározó volt, hogy Johannis német, tehát nem román, meg az, hogy a jobboldali román pártok támogatták. S az is kiderült, hogy az erdélyi magyarok az erdélyi román közhangulatot követik, nem a saját magyar politikusaikat. Arról kevés magyarnak volt tudomása, hogy Johannis a jakobinus-bonapartista stílusú román államnacionalizmus elkötelezettje, saját kijelentése szerint „német ajkú román”, aki azon túl, hogy azt mondta az erdélyi magyaroknak: „mindnyájan románok vagyunk”, a nemzetiségi kérdésről meg se mukkant. Márpedig az, amit a romániai magyarok NEM akarnak, az a „român de etnie maghiară” (a magyar etnikumú román) közjogi-politikai fogalma, márpedig ezt kapják attól, akire szavaztak – de erről se nagyon fognak értesülni. Nincs nekik honnan. Johannis óriási sikere – azon túl, hogy fő ellenfele arrogáns, agresszív, erőszakos, átlátszóan demagóg, ellenszenves politikus volt – nagyon különös. Johannisra Erdély szavazott (azaz az erdélyi románok és magyarok szavaztak rá, de az erdélyi románok négyszer annyian vannak, mint az erdélyi magyarok), Victor Pontára főleg a délkeleti és keleti (havasalföldi és moldvai, „regáti”) falusi románok. A hagyományos értelmiség és középosztály óriási többsége szintén Johannis mellé állt. Ebben döntő szerepe volt az „orientalista” (Edward W. Said) román öngyűlöletnek: mi lusta, korrupt, szolgalelkű, keleties, balkáni, mosdatlan senkik vagyunk, szükségünk lenne egy tiszta kezű, szorgalmas, szerény, takarékos, nyugatias vezetőre. Sokan hozták föl párhuzamként a német eredetű román királyi dinasztiát, amely az antant oldalán háromszorosára növelte Románia területét és lakosságát 1919-ben, s amely a második világháború végén sikerrel hajtotta végre a kiugrást, és megakadályozta, hogy Románia mint vesztes tengelyhatalom kerüljön ki a világégésből. A „Balkán” mint öngyűlölő, etnicista-rasszista klisé, amelyet román soviniszták alkalmaztak a románság egyik ún. tradíciója ellen – s amely nem kevéssé rímel a magyarországi liberálisok ugyancsak öngyűlölő „európázására” és ellenfeleik „keleti” és „ázsiai” őslényekként való lefitymálására – nagy sikert aratott a romániai magyarok között is, akik egyszer végre-valahára a románok egy részével karöltve utálhatták a „balkáni”, „levantei”, „bizánci”, „fanarióta” románságot. Micsoda össznépi boldogság! Milyen csodálatos hely Kelet-Európa! A „Balkánra” irányuló román öngyűlöletnek ugyanakkor van szociális dimenziója is: itt a „keletiség” ún. kommunista dimenziója került előtérbe – s Romániában minden, ami „kommunista”, a gyűlölt orosz faktorral hozandó összefüggésbe – , ugyanis a szegényekkel, különösen a segélyezettekkel és a kisnyugdíjasokkal szembeni leplezetlen utálat és lenézés (amit jól ismerünk az Orbán-féle antiszociális etnopolitikából, és amelynek másik verziója ismerős a neokonzervatív diskurzusból Nyugaton: az ellenszenv a „sikeres” embereket szuverenitásukban korlátozó, a hierarchikus viszonyokat visszaszorító, újraelosztó szociális állammal szemben). A bukaresti értelmiségi lapok és portálok lényegében azt mondták: aki nem tudatlan, államfüggő, segélyezett, potyaleső, alamizsnáért mocskos mancsát nyújtó, tehetetlen, büdös paraszt, az a nyugatias német jelöltre szavaz, aki a szupraetnikus román államnacionalizmus hiperhiteles képviselője – s mivel német, par excellence antiorosz. (S abba, hogy mi e szöveg dallamának mélyebb kísérőszólama, ne is gondoljunk bele.) Arra pedig, hogy a mai Magyarországon mit értenek a mai Romániából, a legjobb bizonyíték: a legismertebb pesti külpolitikai újságíró, a tényekkel szöges ellentétben, azt állította az elnökválasztás után, hogy a romániai magyarok elsöprő többsége Victor Pontára szavazott – ez azután volt, hogy az RMDSZ Johannis jelöltnek az erdélyi magyarok körében elért teljes sikere után már bejelentette, hogy kilép a Ponta-kormányból!… A Rákosi- és a Kádár-rendszer cenzúráján több autentikus információ szivárgott át a romániai valóságról, mint amennyi az érdektelenség mai falán esetlegesen átjut. Ez az erdélyi magyar kultúrára is vonatkozik, amely inkább jelen volt Magyarországon az elzárt Ceauşescu-diktatúra idején, mint ma – ebbe nem értem bele a Magyarországon publikáló és csak Magyarországon ismert, a magyarországi irodalmi és társadalomtudományi intézményrendszerbe száz százalékig betagolt romániai magyar szerzőket. (Romániában megjelent erdélyi magyar könyveket ma se igen lehet kapni Budapesten – a jobb magyarországi kiadók könyveit pedig Erdélyben nem: ott főleg csak a kommersz vackot.) Az egyetlen, Magyarországon annyira-amennyire ismert román szerző a könnyed „történelmi” bestsellereket író Lucian Boia. A liberális Boia azért népszerű a nacionalista és/vagy etnicista magyarok körében, mert olykor megcsípkedi a román soviniszta mitológiát, pl. Erdély és Trianon tekintetében. A nemzeti-konzervatív Magyar Nemzet a következő finom és tapintatos címmel recenzálta Boia könyvét: „AKI SZÁJBA RÚGTA ROMÁNIÁT”. (Az első világháború előtti erdélyi román nacionalisták is nagy becsben tartották a Tiszák, Bánffy Dezső, Khuen-Héderváry sovén nemzetiségi politikáját bíráló szerzőket, Mocsáry Lajostól Jászi Oszkárig és Kunfi Zsigmondig; Vasile Goldiş – „Goldis László” néven – polgári radikális és szociáldemokrata közönségnek írta szemléletében ausztromarxista, élesen antinacionalista könyvét a nemzetiségi kérdésről [Arad, 1912], magyarul, bár a Românul és a Tribuna hasábjain kissé más hangnemben szólalt volt meg; aztán a két világháború között a legtöbb konzervatív, magyarellenes kormánynak minisztere volt Nagy-Romániában…) Nemrég átfutottam néhány, a nemzetiségi kérdésről szóló, igen magas színvonalú erdélyi magyar kiadványt erdélyi magyar írástudók tollából; a mintegy ezer lapnyi szövegben egyetlen lapalji jegyzetet találtam, amely román szövegre hivatkozott. (Amerikai, brit, francia, német, olasz, spanyol hivatkozás akadt bennük bőven – ezek nem provinciális írások.) Magyarországon becslések szerint mintegy százötvenezer erdélyi eredetű ember lakik, aki jól vagy tűrhetően ért románul; közülük egyetlenegy sem akadt, aki ezt arra használta volna, hogy a magyarországi közvéleményt Romániáról tájékoztassa. Ha egy-egy demonstratív (és ezért hatástalan), nyilván valamiféle EU-pályázatból fizetett, román témájú magyar folyóirat-különszámtól vagy olvasatlan fordításgyűjteménytől eltekintünk, évek telnek el anélkül, hogy román szellemi fejleményekről magyar nyelvű recenzió vagy összefoglaló ismertetés látna napvilágot. Olyasmi, amin érződik a spontaneitás, a személyes érdeklődés vagy Isten őrizz, elkötelezettség. Fordítva egészen kicsit jobban áll a helyzet, de az eltérés jelentéktelen. Nehogy azt higgye valaki, hogy – az egyre elkeseredettebb Orbán-ellenesség mellett is egyre inkább jobbra tolódó – neoliberális (tkp. neokonzervatív) pesti közvélemény és sajtó akárcsak futólag némi rokonszenvet tanúsítana a román nép és a román kultúra iránt: a hívószavak még mindig ezek (hangsúlyozom, kivétel nélkül mindenütt): „magyarellenesség”, „Ceauşescu”, „korrupció”, „Balkán”, „Bizánc”, „primitív”, „elmaradott”, „piszkos”, „kisantant”. Ezen nem változtatnak az elragadtatott képzőművészeti, színházi és filmkritikák (keretük: a nemzetközi színházi és filmfesztivál-ipar, múzeumipar, megakiállítás-ipar, kurátori „önkifejezés”-ipar), amelyekben föl se tűnik a magyarországi bírálóknak, hogy a művész román, nem pedig svájci vagy portugál vagy egyiptomi. De ez még csak nem is specifikus: semmi egyéb, mint a hagyományos (habsburgi, ellenreformációs eredetű, s még a skizma vagy akár a Római Birodalom kettészakadása óta formálódó) közép-európai (katolikus) megvetés a görögkeleti-ortodox vallású-kultúrájú népek – oroszok, görögök, románok, szerbek – iránt, aminek nincs sok köze Erdélyhez; az alapmítosz Trianon előtt kétszáz évvel készen állott. Máig se változott sokat. Ez a helyi változata a „Nyugat” ősrégi, lenéző utálatának a „Kelet” iránt. Ugyanakkor persze a magyar etnicisták (nem úgy, mint a lengyel, horvát, szlovén gyűlölői a „bizánci” ortodoxiának) a nyugatellenes ressentiment-nak is virtuózai. Hogy minden hátrányt egyesítsünk. Volt egy pillanat, az 1960/70-es években, amikor az újra bontakozó román modernségnek volt – a román központi/állami asszimilációs nyomástól teljesen függetlenül – eleven hatása az erdélyi magyar magaskultúrára. Ennek az emlékét is eltörölte a rá következő, gyorsan fasizálódó Ceauşescu-rezsim (a radikális változat) végeérhetetlen borzalma. Ezt a feledést senki nem törte föl eddig, én se, más se. Erdélyről úgy írnak, úgy írunk, mintha románok nem is léteznének, mármint az említett kliséken kívül. (S az milyen tragikomikus, amikor Demény Péter úgy beszél – románul! – az Adevărulban a vasgárdisták, „légionáriusok” ellen, hogy reprodukálja az ortodoxiával szembeni összes osztrák-magyar előítéletet. Észbontó.) A román sajtó pedig egyre inkább a szörnyű 1980-as évek paneljait támasztja föl: ismét olvasni arról, hogy a székelyek nem magyarok (és ezt „Kolozs megyei székely népviseletet” [!] ábrázoló fényképekkel illusztrálják), és í. t. Az előítéletek, egyre halványabban, fönnmaradnak, de az ellenségesség – a lényegi érintkezés gyérülése miatt – puhul. Az új kapitalizmus körülményei között megváltozott interetnikus kapcsolatok (szaktudományos erőfeszítések ellenére) egyszerűen ismeretlenek. Taglalásuk nem tabu. Inkább valamiféle kényszeredett, feszélyezett hallgatás övezi őket. Két egzisztenciálisan ezerszeresen összefonódott nép él egymás mellett, és tudomást se vesz egymásról. Két évszázad gyűlölködése és elfelejtett (jelképesen az elegyes kitalációkkal és füllentésekkel helyettesített) csatái után a konfliktus – talán csak időlegesen – eltompulni látszik. Helyét nem a kibékülés és az együttműködés vette át, hanem a tudatlanság és a közöny. Tamás Gáspár Miklós Ez az írás az Élet és Irodalom 2014. karácsonyi számában megjelent esszé módosított, bővített változata. Transindex.ro lapozás: 1-30 | 31-34
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
